Orbán Viktor miniszterelnök tusványosi beszéde mint mindig, most is átfogó képet rajzolt a világról, Európáról és Magyarországról. Ezt szinte már jó értelemben megszoktuk tőle, ám abszolút ne vegyük természetesnek, hogy olyan miniszterelnökünk van, aki évente akár kétszer-háromszor is képes arra, hogy nem pusztán politikai, hanem politológiai, társadalomtudományi igényességű beszédet és egyben elemzést tartson egy órában.
Ez nagy érték, amire büszke lehet minden magyar állampolgár – persze tudom, hogy az ország egyik fele rá sem hederít erre, vagy inkább irritálja Orbán Viktor minden mondata. De ne velük foglalkozzunk: örüljünk annak, hogy olyan miniszterelnöke van az országnak immáron tizenharmadik éve, akinek a beszédére szinte a világ minden részén odafigyelnek, elemzik, értékelik, és persze a liberális fősodor ott köt bele, ahol csak tud. Vajon hány ország mondhatja el magáról ugyanezt? A nagyhatalmakat leszámítva alig-alig találunk ilyen országot.
Orbán Viktor beszéde ezúttal is átfogó képet adott a korszakról, amelyben élünk. Ami számomra igazán fontos értéke volt az egyórás értékelésének, azt úgy fogalmazhatnám meg, hogy egyfajta realista lényeglátás jellemezte, mind a világ, mind Európa, mint pedig hazánk helyzetének megítélésében.
Fontos felvetés volt, hogy a „nem Nyugat” – amelynek vezetője Kína, de idetartoznak a BRICS-országok és azok, akik csatlakoznak hozzájuk – létrehozza a maga párhuzamos nemzetközi intézményeit, amelyek lényegében véve a hagyományos nyugati intézményeknek egyfajta alternatíváját jelentik. Ez azért nagyon izgalmas kérdés, mert valóban felveti azt a nem túl szépséges lehetőséget, hogy a világ úgy, ahogy van, kettéoszlik szinte minden szinten, vagyis ez már nem törésvonal (cleavage) lesz, hanem valójában hasadás (fission). Példaként hozta fel a miniszterelnök az Ázsiai Bankot, amely már most a nyugati nemzetközi bankokkal vetekszik a források nagyságát illetően.
S mindezek után – vonta le a következtetést – itt vagyunk a legnagyobb veszély küszöbén, ugyanis haladunk a nagy összeütközés felé. Rendkívül dicséretes dolognak tartom Orbán Viktor részéről, hogy egyetlen pillanatig sem akarta a hallgatóságát valamifajta szokványos politikusi optimizmussal vagy inkább hiú ábrándkergetéssel megnyugtatni, hanem realista lényeglátónak bizonyult: világosan kimondta, hogy most vagyunk a legveszélyesebb pillanatban, ugyanis az eddig vezető nagyhatalom úgy látja – jogosan –, hogy az elsőről a második helyre szorulhat.
S teljesen igaza van Orbán Viktornak abban, hogy az USA sajátos helyet jelölt ki magának a világon, ez pedig az első hely, az „aranyérem”, ők a világ urai, katonai, gazdasági és erkölcsi szempontból egyaránt. Ez a meggyőződés hatja át az amerikai szellemiséget, azt mondhatnánk, az első helyhez, az uralkodó pozícióhoz való ragaszkodás az Egyesült Államok mentális karaktervonása, amitől nem tud szabadulni. Ám éppen ez okozza a veszélyhelyzetet is, miként látjuk azt több összefüggésben.