Tavaly szeptember 14-én a lengyel közszolgálati televízió az esti híradójában fő helyen emlékezett meg az akkor elhunyt Wittner Máriáról, az 1956-os magyar szabadságharc hőséről. Idézték öt évvel korábbi, Lengyelországban mondott szavait, miszerint a történelem során soha senkinek sem sikerült éket verni a lengyelek és a magyarok közé.
Nos, a lengyel tévé napjainkban aligha emlékezne meg ilyen tiszteletre méltó módon egy Wittner Máriához hasonló magyar nemzeti hősről, és főként nem idézné a lengyel–magyar barátságról vallott véleményét, minthogy arrafelé manapság másféle szelek fújdogálnak. A Donald Tusk vezette új lengyel kormány rárontott a közszolgálati televízióra, a rádióra és az állami hírügynökségre. A lengyel kulturális és örökségvédelmi miniszter első intézkedéseinek egyike volt, hogy leváltotta ezen intézmények vezérigazgatóit, és új felügyelőtanácsokat állított fel.
A kormányzati hatalom balliberális birtokosai a média tevékenységének drasztikus átalakítását nemcsak rendeletekkel, hanem fizikai erővel is igyekeztek elősegíteni, amennyiben erős testalkatú, azonosítatlan férfiakat küldtek a közszolgálati televízió épületébe, hogy a nekik nem tetsző munkatársakat eltávolítsák a munkahelyükről.
A Népszava írta tavaly augusztusban: „attól, hogy Lengyelország szolidaritást vállalt Ukrajnával, és a kabinet nyíltan szakított az oroszbarát Orbán-kormánnyal, a varsói kormány még nem nevezhető demokratikusnak”. Igen, akkoriban még bajban volt a lengyel demokrácia, nem úgy, mint most, amikor végre kimutathatja a foga fehérjét.
És egészen elképesztő Donald Tusk brüsszeli barátainak feltűnő hallgatása, amely a lengyel média intézményrendszerének szétverését kíséri. Nem véletlenül emelte fel a hangját a Magyar Nemzeti Médiaszövetség, amikor felháborítónak és visszataszítónak nevezte azt az ugyancsak gúnyos közönyt, amellyel a hazai baloldali média kezeli a lengyel eseményeket.
Köztudott, hogy a közszolgálati médiumok a világ számos országában rászorulnak az állam támogatására, mivel a lehetőségeik nagyban különböznek a kereskedelmi szféráétól. Ez a helyzet bizonyos lojalitásra kényszeríti őket az adott kormányzat iránt, ami látszólag sérti a média szabadságával, függetlenségével kapcsolatos elveket, de csak látszólag, és akkor, ha a kérdést a média világának egészéből kiragadva vizsgáljuk. A média túlsúlya ugyanis − szinte minden esetben – a főként balliberális tulajdonú és irányultságú kereskedelmi médiumok oldalán mérhető, és ezt a nézettségi, elérési adatok jól tükrözik.
