Számos emlékünnepség zajlott ebben az évben, amelyeken újjáélesztettük az egyedülálló felvidéki magyar politikus üzenetét, de sajnos az egyiken sem hangzott el talán a legfontosabb gondolat, amelyre leginkább szükségünk lehet a politikai gordiuszi csomók feloldásában. Ennek fő oka, hogy az elmúlt évtizedek jól kitaposott ösvényein folytattuk a vitát: egyrészt a fontos, de igazán újat nem hozó defenzív narratíva, a „nem volt antiszemita”, „nem volt kollaboráns” gondolatok mentén. Másrészt pedig a nagy politikai mártír vonal, amely egy közösség szenvedését magára vevő államférfi képét festi le. Mindez igaz, de átlép a legfontosabb tanulságon, amely a mai magyar politika számára leginkább képezhetne irányvonalat.
Hálával tartozunk a lengyeleknek azért, hogy kezdeményezték Esterházy János boldoggá avatásának folyamatát, ez megtisztelő és egyben történelmi jóvátétel is, amellyel mi úgy tartozunk Közép-Európának, ahogy Közép-Európa is tartozik nekünk. Ellenben ez egy kicsit olyan, mintha egy gyönyörű verset visszafelé olvasnánk: ott van minden betű, de a lényeg elveszett.
Esterházy János életéből nem a szent, a mártír és az áldozat az, amivel ma felvértezhetjük a magyar politikát, hanem ennek épp az ellentéte: az erkölcsi dilemmákkal és a személyes megmaradásért tett küzdelmekkel teli életút.
A felvidéki államférfi egy súlyos morális ellentétekkel teli korban élt, amely ugyanilyen erkölcsi ellentétekkel teli döntések elé állította. Ezekből nem lehetett igazán kijönni se szentként, se győztesként, és az a kor, amely az áldozatát és szenvedését mártíriumnak nyilvánította, az élete során még sehol nem volt a láthatáron. Az, ahogy ezt a helyzetet kezelte, kétségkívül a legaktuálisabb és legfontosabb hagyatéka.
Mi is ilyen helyzetben vagyunk, a mi korunk sem kínál semmi mást, mint erkölcsileg megkérdőjelezhető opciókat, amelyekből az egyik sem olyan, amelyből lelkiismeretünket és erkölcsiségünket ne tenné egyaránt próbára.
És épp ez a mai washingtoni és brüsszeli politika legnagyobb veszélye, hogy egyes opciókat morálisan feddhetetlennek, megkérdőjelezhetetlennek vázolja fel, magyarán olyannak, aminek nem lenne ára. Mintha az ukrán háború folytatásának ne lenne ára, a zöld átmenetet valakinek ne kellene megfizetnie, a bevándorlók befogadásának, vagy a genderpolitikának ne lennének vesztesei. Ezt a hazug elgondolást hangoztató politikusok pedig magukat a jó pásztoroknak festik le, akik az egyetlen erkölcsileg elfogadható úton terelik az európai nyájat, levéve a polgárok válláról az ellentétekkel teli történelmi döntésekért a terhet, mint Krisztus a bűnünket. A birkanyáj pedig hálásan béget nekik azért, hogy egy ilyen erkölcsileg feddhetetlen életet élhetnek, mindig a „jó” oldalon állhatnak.
Érdekes, hogy a mai magyar közélet többsége elvetette ezt a fajta „elbirkásodást”. A politikusokban nem a szenteket keresi, hanem olyan vezetőket, aki a sok rendkívül fájdalmas és nagy árat követelő döntés között képesek megtalálni azt, amely leginkább hordozza magában a jövő magját, a nemzeti túlélés lehetőségét. Ezt tette Esterházy János, és ezt kell tennünk nekünk is.
Csak bírálatot és kiközösítést várhatunk ezért a kiállásunkért, és hol van még az a kor, amikor felnéznek ránk ezért a nagy európai paradigmaváltás túlélői! De ma ezt az Esterházy-féle utat kell járnunk, erkölcsileg ellentétes történelmi helyzetekben, erkölcsi ellentéteket tartalmazó döntéseket hozni.
