Számos emlékünnepség zajlott ebben az évben, amelyeken újjáélesztettük az egyedülálló felvidéki magyar politikus üzenetét, de sajnos az egyiken sem hangzott el talán a legfontosabb gondolat, amelyre leginkább szükségünk lehet a politikai gordiuszi csomók feloldásában. Ennek fő oka, hogy az elmúlt évtizedek jól kitaposott ösvényein folytattuk a vitát: egyrészt a fontos, de igazán újat nem hozó defenzív narratíva, a „nem volt antiszemita”, „nem volt kollaboráns” gondolatok mentén. Másrészt pedig a nagy politikai mártír vonal, amely egy közösség szenvedését magára vevő államférfi képét festi le. Mindez igaz, de átlép a legfontosabb tanulságon, amely a mai magyar politika számára leginkább képezhetne irányvonalat.
Hálával tartozunk a lengyeleknek azért, hogy kezdeményezték Esterházy János boldoggá avatásának folyamatát, ez megtisztelő és egyben történelmi jóvátétel is, amellyel mi úgy tartozunk Közép-Európának, ahogy Közép-Európa is tartozik nekünk. Ellenben ez egy kicsit olyan, mintha egy gyönyörű verset visszafelé olvasnánk: ott van minden betű, de a lényeg elveszett.
Esterházy János életéből nem a szent, a mártír és az áldozat az, amivel ma felvértezhetjük a magyar politikát, hanem ennek épp az ellentéte: az erkölcsi dilemmákkal és a személyes megmaradásért tett küzdelmekkel teli életút.
A felvidéki államférfi egy súlyos morális ellentétekkel teli korban élt, amely ugyanilyen erkölcsi ellentétekkel teli döntések elé állította. Ezekből nem lehetett igazán kijönni se szentként, se győztesként, és az a kor, amely az áldozatát és szenvedését mártíriumnak nyilvánította, az élete során még sehol nem volt a láthatáron. Az, ahogy ezt a helyzetet kezelte, kétségkívül a legaktuálisabb és legfontosabb hagyatéka.
Mi is ilyen helyzetben vagyunk, a mi korunk sem kínál semmi mást, mint erkölcsileg megkérdőjelezhető opciókat, amelyekből az egyik sem olyan, amelyből lelkiismeretünket és erkölcsiségünket ne tenné egyaránt próbára.
És épp ez a mai washingtoni és brüsszeli politika legnagyobb veszélye, hogy egyes opciókat morálisan feddhetetlennek, megkérdőjelezhetetlennek vázolja fel, magyarán olyannak, aminek nem lenne ára. Mintha az ukrán háború folytatásának ne lenne ára, a zöld átmenetet valakinek ne kellene megfizetnie, a bevándorlók befogadásának, vagy a genderpolitikának ne lennének vesztesei. Ezt a hazug elgondolást hangoztató politikusok pedig magukat a jó pásztoroknak festik le, akik az egyetlen erkölcsileg elfogadható úton terelik az európai nyájat, levéve a polgárok válláról az ellentétekkel teli történelmi döntésekért a terhet, mint Krisztus a bűnünket. A birkanyáj pedig hálásan béget nekik azért, hogy egy ilyen erkölcsileg feddhetetlen életet élhetnek, mindig a „jó” oldalon állhatnak.
Érdekes, hogy a mai magyar közélet többsége elvetette ezt a fajta „elbirkásodást”. A politikusokban nem a szenteket keresi, hanem olyan vezetőket, aki a sok rendkívül fájdalmas és nagy árat követelő döntés között képesek megtalálni azt, amely leginkább hordozza magában a jövő magját, a nemzeti túlélés lehetőségét. Ezt tette Esterházy János, és ezt kell tennünk nekünk is.
Csak bírálatot és kiközösítést várhatunk ezért a kiállásunkért, és hol van még az a kor, amikor felnéznek ránk ezért a nagy európai paradigmaváltás túlélői! De ma ezt az Esterházy-féle utat kell járnunk, erkölcsileg ellentétes történelmi helyzetekben, erkölcsi ellentéteket tartalmazó döntéseket hozni.
Nyilván látni kell, hogy egy ukrán–orosz békekötésnek mekkora ára lenne, de látnunk kell ennek katasztrofális alternatíváit is. Érteni kell, hogy az oroszokkal, kínaiakkal való kiegyensúlyozott kapcsolatok nem fognak mindenkinek tetszeni, és ez ellen lehet sorolni a némi igazságot tartalmazó ellenérveket vég nélkül. De mi lenne az ára a velük való „erkölcsi alapú” konfrontálódásnak? És mi lenne az ára annak a „cseh” típusú kiváró konformizmusnak, ha mindig csak az épp uralkodó korszellemhez igazodnánk, és az ezt képviselő épp domináns erőkkel szövetkeznénk?
Nem csoda, hogy Esterházy Jánosnak nem jutott megbocsátás sem a fasiszta, sem a kommunista rendszerben, mindkettő ugyanis a politikai messianizmusra épül. Ezért nem fogadhatja el politikai hagyatékát a liberális álmegváltók, következmények, áldozatok nélküli megoldásokat árulók hada sem.
Míg a mai politikai szentek siserehada üvegpalotákban dolgozik és kastélyokban él, Esterházy börtönben végezte, rehabilitáció, megbocsátás és köszönet nélkül. De a „bűnös” Esterházy népe megmaradt, az új szenteké viszont jó eséllyel nem fog.
Pedig milyen könnyű lenne most is feloldódni a történelem sodrásában az úgynevezett „európai szolidaritás” nevében a többi, megszűnőben levő nemzet példájára! És milyen nehéz most Esterházy János útját választani, személyes áldozatot hozni, egy mindenki ellen, és úgy kivezetni a népünket a történelem egy újabb viharából, hogy még közülünk is egyesek a nemzeti létünk feladását követelik egy globális paradicsom utópiájának nevében. De aki látja karöltve menetelni a terrorizmust éltető szélsőséges iszlamista elemeket az anti-európai radikális baloldallal, az a mai „jók”, „szolidárisok” által tönkretett Európa jövőjét látja.
Az Európai Uniót ma fogságában tartó, német modellre épült konszenzuspolitikának Esterházy útja az antitézise. Az ő példájára, a mai szétesőfélben lévő Európában, a támadás alatt álló keresztény kultúra korában, a számtalan kínálkozó visszás történelmi alternatíva és jövőkép közül el kell indulnunk az egyik felé. Afelé, amely tartalmazza a jövő csíráját.
Nincs előttünk egyetlen olyan lehetséges jövő sem, amelyért ne kelljen majd kemény árat fizetnünk, és ez annál is inkább fokozódni fog, minél jobban erősödik a minket körülvevő eurozsarnokság. Ebben a rohamosan közeledő globális átrendeződésben Esterházyhoz hasonló pragmatikus, de személyes áldozatokra képes politikusokra lesz szükségünk, nem a rövid távon könnyű megoldásokat kínáló önjelölt szentekre.
A szerző a Hungary Today hírportál főszerkesztője
Borítókép: Gróf Esterházy János, csehszlovákiai magyar mártír politikus, 1901–1957 (Forrás: Wikipédia)
