Ami kiemelten emlékezetre méltó volt a politikai humorban, majd később a pesti kabarék műfajában, az intellektuálisan mértéktartó, embert nem, csak tetteit bántó csipkelődés. Nekünk pedig, nézőknek és hallgatóknak, a klasszikussá vált viccek terjesztőinek dopaminkúrával ért fel, gyakran lélekromboló időkben. Lélekrombolásból ma sincs hiány, de valahogy nem tudunk felszabadultan kacagni rajta. Talán azért esik nehezünkre a humor oldaláról közelíteni életünk kihívásait, mert amikor szembesülünk velük, vicc helyett inkább dühöt indukálnak a jóérzésű szemlélőben. Lehet talán humorosan felfogni a jó néhány európai városban rendszeresen előforduló balhékat – autók felgyújtását, kirakatok betörését bevándorló-hátterű kiskorú bandák részéről –, ahogy megoldhatatlan feladat elé állítják a XXI. századunk rendfenntartó erőit. Lehet ezen akár csak mosolyogni is?
Rejtő Jenő, Nóti Károly, Békeffi László és a többiek tudnának nevetésre ingerlő karcolatot kanyarítani abból, hogy Németországban, amikor két ember politikáról beszélget, egy harmadik közeledtével azonnal mély hallgatásba burkolódznak? Hol lenne ebben a poén? Egyik-másik politikus nemzetközi felületen megjelenő ostobasága – mondjuk az uborka formájának elemzése kapcsán – már annyira fárasztó, hogy kényszeres dühöt és nem humorra aspiráló helyzetet teremt. És ez baj.
Nem magunk miatt, hanem utódaink, gyerekeink szempontjából. Hiszen ők azt érzékelik, hogy mindent komolyan kell venni, mert nincs alternatívája az „egyféle” igazságnak. Mindennap és minden órában ide vagy oda kell sorakozniuk. Nem értik, mivel velünk ellentétben nem tapasztalták, hogy a formai szembenállás vagy lejáratási kísérlet mögött ott bujkált valaha az összekacsintó szem, amelyről látszott, hogy nem hisz a másik elpusztításának kényszerében. „A humorban mégiscsak ismertünk tréfát” – idézhetnénk kifacsarva Karinthy Frigyes szavait.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!