Politikai kabaré szilveszterkor

Vicc a 80-as évekből: „A keleti blokk három vezetője egy időben megírja és kiadja emlékiratait a következő címekkel: Jaruzelski: A Visztulától a pusztulásig. Ceausescu: Az illegalitástól az alig-ellátásig. Kádár János: Az Árpád-háztól a szegényházig.”

Ama vészterhes időkben izgatottan vártuk a szilveszter közeledtét, az év utolsó estéjén elhangzó kabaréműsort, különösen a rádiókabarékat, hogy aztán hetekig idézzünk a műsorból, átmentve a vidámság hangulatát a soron következő év szürkeségét enyhítendő. S ha elfelejtettük volna bármelyik fontos mondát a tréfáknak, bízhattunk benne, hogy a gyakori ismétlő műsorban felfrissíthetjük memóriánkat. Akkor, ott, úgy az 1980-as évek végéig. De nem ma és nem a politikai kabarénak titulált modortalan sárdobálást hallgatva. A legfájóbb, hogy ma a magukat humoristának kikiáltott megmondók próbálnak ugyan politikai humort erőltetni, de trágárságon kívül ritkán jutnak messzebbre.

Ennél nagyobb baj, hogy az utcáról eltűnt a jóízű pesti vagányság. Aki életkorából adódóan nem élhette meg a fentebb leírt nosztalgikus élményt, annak nyilvánvalóan nem is hiányzik az életéből. Nekünk – éltesebb korúaknak – elkeserítő tapasztalás a nevetésre legkevésbé sem ingerlő trágár beszéd. Az intellektuális humor ugyanis évszázados örökségünk volt.

A monarchiák korábban, az udvari bolondok idején éppúgy szolgálta a fáradt politikai gőz kiengedését, mint a későbbi korok válságai, krízisei vagy akár a háborúk pusztításai idején. Mert a vicc ereje a túlélésben segített az embereknek. Ahogy az étel a testnek, a konszolidáció a társadalom fejlődésének, a politikai szatíra a politikusoknak egyfajta igazodási pont volt/van és lehetne bármely korban.

A humor befogadása a hatalmon lévők mindennapjait könnyíti, még akkor is, ha annak nyila időnként telibe talál. Mert a hatalom személyiségrombolóvá válhat az azt gyakorló embereknél, ha nincs semmilyen lelki kontroll fölöttük. A távoli évszázadokban a lelki segítség két irányból igyekezett távol tartani a magas pozícióba jutó ember személyiségét a teljes torzulástól. A hit ereje, a keresztényi türelem és példa, valamint az udvari bolond hétköznapi intelmei. Nem tagadható, hogy időnként persze akkor is előfordult, hogy hiba csúszott az idillbe a szereptévesztésben szenvedett uralkodók részéről, amikor udvari bolondjuk fejét vették annak meggondolatlan mondatai miatt. Na ja, ez is része a veszélyes üzemnek, ha a politika kontra beavatott nép viszonyát vagy éppen érdekellentétét vizsgáljuk.

Ami kiemelten emlékezetre méltó volt a politikai humorban, majd később a pesti kabarék műfajában, az intellektuálisan mértéktartó, embert nem, csak tetteit bántó csipkelődés. Nekünk pedig, nézőknek és hallgatóknak, a klasszikussá vált viccek terjesztőinek dopaminkúrával ért fel, gyakran lélekromboló időkben. Lélekrombolásból ma sincs hiány, de valahogy nem tudunk felszabadultan kacagni rajta. Talán azért esik nehezünkre a humor oldaláról közelíteni életünk kihívásait, mert amikor szembesülünk velük, vicc helyett inkább dühöt indukálnak a jóérzésű szemlélőben. Lehet talán humorosan felfogni a jó néhány európai városban rendszeresen előforduló balhékat – autók felgyújtását, kirakatok betörését bevándorló-hátterű kiskorú bandák részéről –, ahogy megoldhatatlan feladat elé állítják a XXI. századunk rendfenntartó erőit. Lehet ezen akár csak mosolyogni is?

Rejtő Jenő, Nóti Károly, Békeffi László és a többiek tudnának nevetésre ingerlő karcolatot kanyarítani abból, hogy Németországban, amikor két ember politikáról beszélget, egy harmadik közeledtével azonnal mély hallgatásba burkolódznak? Hol lenne ebben a poén? Egyik-másik politikus nemzetközi felületen megjelenő ostobasága – mondjuk az uborka formájának elemzése kapcsán – már annyira fárasztó, hogy kényszeres dühöt és nem humorra aspiráló helyzetet teremt. És ez baj.

Nem magunk miatt, hanem utódaink, gyerekeink szempontjából. Hiszen ők azt érzékelik, hogy mindent komolyan kell venni, mert nincs alternatívája az „egyféle” igazságnak. Mindennap és minden órában ide vagy oda kell sorakozniuk. Nem értik, mivel velünk ellentétben nem tapasztalták, hogy a formai szembenállás vagy lejáratási kísérlet mögött ott bujkált valaha az összekacsintó szem, amelyről látszott, hogy nem hisz a másik elpusztításának kényszerében. „A humorban mégiscsak ismertünk tréfát” – idézhetnénk kifacsarva Karinthy Frigyes szavait.

Ha ki is nevettünk másokat vagy abszurd helyzeteket, azt nem tartalmában, hanem csak a vicc kedvéért tettük, saját nyomorúságunk fölött viccelődve. Talán visszajön még ez az idő, és mégsem zárják be végleg a kabaréműhelyek vasajtóit. Miként a pesti vagányság visszatérése elűzheti a trágár celebek világát.

Az új esztendő előtt két nappal reménykedjünk, hogy valóban megtalálhatjuk még a régi-új világunkat, elfelejtve az elmúlt jó néhány év inkább fájdalmas, mosolytalan életünk okozóit. Ahogy a politika is felismerhetné, hogy az udvari bolondokat felváltó ostoba primitívek tanácsai mérget és nem egészséges kritikát fecskendeznek társadalmainkba.

Mert milyen tehetség vagy bátorság kell ahhoz, hogy másokat – „hála” az internet közösségi terének – anonim módon szidjanak, gúnyoljanak? Szóval vidám, de ostobaságtól, trágárságtól és öncélú humorizálástól mentes új évet, új világot kívánunk saját magunknak!

Ismét a 80-as évek szelleménél maradva: „Mi az abszolút jó? A kommunizmus. És mi az abszolút rossz? A hozzá vezető út.” Boldog új évet!

A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke

Borítókép: A Magyar Rádió stúdiója, balról Papp Márió, Farkasházy Tivadar, Boncz Géza és Sinkó Péter az ifjú humoristák rádiókabaréjának megbeszélésén (1976). (Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán)