Úton a történelem süllyesztőjébe

A moszkvai puccs után a Szovjetunió 1991 végén formálisan is megszűnt létezni.

Szovjetunió Oroszország Gorbacsov Jelcin puccskísérlet 2023. 12. 22. 6:30

Ennek ellenére a szovjet és az orosz vezetés egy ideig még ezek után is kéz a kézben haladt, Gorbacsov és Jelcin között később a teljesen eltérő gazdaságstratégiai koncepciók vezettek kenyértörésre. Július 27-én egy megállapodás jött létre közöttük arról, hogy a szovjet és az orosz kormányzat közös válságkezelő programot léptet életbe, melynek kidolgozására egy tekintélyes közgazdászokból álló grémiumot kértek fel. A szeptember elejére elkészített liberális szellemiségű, a tervgazdaságból a piacgazdasági viszonyok közé való átmenet lépcsőit lefektető, s többek között a gazdaságirányítás decentralizálását kimondó, vagyis lényegében a központi és a tagköztársasági gazdasági döntéshozatali kompetenciák közötti viszonyokat is átalakító 500 napos program megvalósításától ugyanakkor Gorbacsov visszalépett.

1990. szeptember 11-én az OSZFSZK Legfelső Tanácsa jogi értelemben is elfogadta azt, így az Oroszország gazdaságpolitikai kurzusának fundamentumává vált. Innentől kezdve Jelcin politikája arra irányult, hogy lazítsa a szövetségi szervek joghatóságát, illetve egy teljesen decentralizált és alulról építkező struktúra irányába szorítsa a szovjet föderáció állami berendezkedését.

Az OSZFSZK Legfelső Tanácsa az 1990. október 31-én elfogadott törvény értelmében az OSZFSZK területén lévő, de szövetségi joghatóság alatt működő gazdasági vállalatokat az OSZFSZK tulajdonába vette, amivel megadta a kegyelemdöfést az 1985 óta deficittel küzdő szovjet államháztartás és az 1990 óta recesszióba süllyedő szovjet gazdaság számára.

Jelcin a puccs első napján egy de facto és az alkotmányozási folyamat menetrendje szerint – július 29-én Gorbacsovval és Nurszultan Nazarbajev kazah elnökkel ő is részt vett a titkos Novo-Ogarjovó-i találkozón, amelyen közösen tűzték ki az új szövetségi szerződés aláírására az augusztus 20-i dátumot – egy de jure szuverén állam nép által választott elnökeként léphetett fel a tankok tetejére a de jure még létező, de egyre inkább „virtuálisnak” tekinthető Szovjetunió legitimitás nélküli puccsistáival, illetve az elnöki mandátumára politikai pozíciót építő, ám azt egy közvetett választás, a népi képviselők szavazatai révén elnyert, így gyenge legitimációjú Gorbacsovval szemben.

Kérdés, hogy mi lett volna akkor, ha a puccsisták érvényt szereznek a puccsista hatalmi grémium, a Rendkívüli Állapot Állami Bizottsága 1. számú rendeletében foglaltaknak, vagyis, ha elejét veszik a tömeggyűléseknek, illetve az első intézkedésük gyanánt letartóztatják Jelcint és elszigetelik őt a külvilágtól?

Intő jelnek kellett volna lennie a radikális centralisták számára, hogy az a recept, ami működött 1989. április 9-én Tbilisziben, majd 1990. január 19–20-án Bakuban, vagyis a központhoz hű kommunista – illetve a későbbi történések felől nézve posztkommunista – hatalmi réteg restaurálása, és ezzel együtt a népfrontos erők lefejezése egy vérengzés révén, már nem működött Vilniusban 1991. január 12–13-án. A „véres januárnak” is aposztrofált litvániai puccs, mindamellett, hogy nem tudta hatalomra segíteni a döntően orosz ajkúakból verbuvált, Moszkva-barát alternatív hatalmi centrumot, az arra adott nemzetközi reakciók miatt is teljesen kontraproduktívnak bizonyult.

Úgy vélem tehát, hogy

az 1990 október–novembere, vagyis az orosz szuverenitás gazdasági fundamentumának jogi megalapozása előtti állapotokhoz való visszatérésre, tehát végső soron a Szovjetunió 1977-es államszervezetének erőszakos restaurálására 1991. augusztus 19-én már semmi esély nem volt.

Amennyiben a puccsisták megpróbálták volna letartóztatni Jelcint, úgy a vilniusi szindrómával kellett volna szembenézniük. Nagyon valószínű, hogy azzal már csak az Oroszországon belüli politikai-társadalmi turbulenciát erősítették volna fel végletesen, tehát Jelcin letartóztatásának tétjévé már nem a Szovjetunió egyben tartása, hanem Oroszország működőképességének a megőrzése vált volna.