idezojelek

Úton a történelem süllyesztőjébe

A moszkvai puccs után a Szovjetunió 1991 végén formálisan is megszűnt létezni.

Seres  Attila avatarja
Seres Attila
Cikk kép: undefined

A Szovjetunió létének végét legtöbben az 1991. augusztus 19–21-i moszkvai puccshoz kötik. Noha ezzel a kommunizmus mintalaboratóriuma valóban a történelem süllyesztőjébe került, a Szovjetuniót nemzetközi jogi értelemben csak akkor temethették el, amikor 1991. december 26-án annak megszűnését a Szovjetunió Legfelső Tanácsa is kimondta egy – már csak teljesen formális – jogi nyilatkozattal. Írásom fő kérdése az, hogy 1991 nyarának végén volt-e arra reális esély, hogy a radikális centralista (és többségében radikális reformellenes) erők megszilárdítsák a hatalmukat a Kremlben, és ezzel visszafordítsák az idő kerekét.

Ezt a kérdést azért érdemes az események utólagos ismeretében feltennünk, mert az 1990 tavaszán Kelet-Európában hatalomra jutó demokratikus erők képviselőinek feje fölött árnyékként lebegett egy kedvezőtlen belpolitikai fordulat lehetősége Moszkvában, amelyet teljes kurzusváltás követett volna a szovjet kül- és biztonságpolitikában. 

Sokan attól tartottak, hogy ha egy ilyen visszarendeződés bekövetkezik, akkor a hatalmat megragadó ókonzervatív szovjet politikai nómenklatúra újból igényt tart majd a Szovjetunió nagyhatalmi létszükségletét jelentő birodalmi perifériákra, azaz az egykori kelet-európai befolyási övezetére, ezért katonai és gazdasági eszközökkel egy új kliensstátust kényszerít ezen országok politikai elitjeire és társadalmaira.

Az orosz történetírás a Szovjetunió szétesésének okaira magyarázatul legalább féltucatnyi problémahalmazra mutat rá, amelyek szoros kölcsönhatásban álltak egymással, ám a litván függetlenség 1990. március 11-i proklamálását követő utolsó és sorsdöntőnek bizonyuló időszakban az a centrifugális erő vetette szét a Szovjetuniót, amely az egyes tagállami entitások szuverenitási, majd elszakadási törekvései miatt keletkezett a politikai erőtérben.

 Noha a Szovjetunió Legfelső Tanácsa április 3-án elfogadott egy törvényt, amely szabályozta a Szovjetunióból való kilépés jogi mechanizmusát, az sokkal inkább annak volt a példázata, hogy hogyan nem lehet kilépni a Szovjetunióból. 

Még ha a köztársasági szuverenisták számára a törvény által előírt referendum pozitív eredménnyel is zárult volna, a törvény értelmében a Szovjetunió Népi Küldöttei Kongresszusának a kiválással kapcsolatos jogi és gazdasági kérdések rendezése végett ötéves átmeneti időszakot kellett volna kitűznie. Ráadásul 1990. április 13-tól gazdasági blokád alá helyezték Litvániát, emiatt június 29-én a litván törvényhozás száznapos időtartamra felfüggesztette a függetlenségi nyilatkozat végrehajtásának hatályát. 

1990 nyarára a köztársasági szuverenisták számára referenciaállamnak tekintett Litvánia függetlenedési folyamatának megtorpanásával politikai patthelyzet alakult ki.

Innentől kezdve az események alakulásának és végkifejletének kulcskérdése az lett, hogy a szuverenizmus és a centralizmus küzdelmében hová áll a Szovjetunió területének, gazdasági és humán erőforrásainak legnagyobb részét birtokló, katonai potenciáljának döntő részét biztosító, illetve a szövetségi állami-kormányzati struktúráknak is helyet adó Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság (OSZFSZK). Ha a régi szovjet himnusz szerint a Szovjetunió „a Nagy Oroszország kovácsolta frigy”, akkor Oroszország tehette meg, hogy felbontja ezt a frigyet. 

1990. június 12-én Oroszország is deklarálta a szuverenitását. Ez utóbbi jogi aktus nem jelentette automatikusan a Szovjetunióból való kilépést, de annak előkészítését szolgálhatta, ugyanis a köztársasági legfelső tanács által meghozott jogszabályok jogi érvényét a Szovjetunió Legfelső Tanácsa által elfogadott törvények fölé helyezte. Ugyanezen a napon egy általános és közvetlen választás során Borisz Jelcint az ­OSZFSZK elnökének választották, 

a szavazatok 57,3 százalékát nyerte el, az SZKP jelöltje, egyúttal ­Mihail Gorbacsov egyik bizalmasa, Rizskov szovjet exminiszterelnök a saját 16,8 százalékos eredményével messze alulmaradt vele szemben. Az OSZFSZK történelmében ez volt az első közvetlen államfőválasztás, ami a szövetségi szerződés megváltoztatásának ígéretével és a bürokrácia lebontásával kampányoló Jelcin számára óriási legitimációs erőt és népszerűséget biztosított.

Ennek ellenére a szovjet és az orosz vezetés egy ideig még ezek után is kéz a kézben haladt, Gorbacsov és Jelcin között később a teljesen eltérő gazdaságstratégiai koncepciók vezettek kenyértörésre. Július 27-én egy megállapodás jött létre közöttük arról, hogy a szovjet és az orosz kormányzat közös válságkezelő programot léptet életbe, melynek kidolgozására egy tekintélyes közgazdászokból álló grémiumot kértek fel. A szeptember elejére elkészített liberális szellemiségű, a tervgazdaságból a piacgazdasági viszonyok közé való átmenet lépcsőit lefektető, s többek között a gazdaságirányítás decentralizálását kimondó, vagyis lényegében a központi és a tagköztársasági gazdasági döntéshozatali kompeten­ciák közötti viszonyokat is átalakító 500 napos program megvalósításától ugyanakkor Gorbacsov visszalépett.

1990. szeptember 11-én az OSZFSZK Legfelső Tanácsa jogi értelemben is elfogadta azt, így az Oroszország gazdaságpolitikai kurzusának fundamentumává vált. Innentől kezdve Jelcin politikája arra irányult, hogy lazítsa a szövetségi szervek joghatóságát, illetve egy teljesen decentralizált és alulról építkező struktúra irányába szorítsa a szovjet föderáció állami berendezkedését. 

Az OSZFSZK Legfelső Tanácsa az 1990. október 31-én elfogadott törvény értelmében az OSZFSZK területén lévő, de szövetségi joghatóság alatt működő gazdasági vállalatokat az OSZFSZK tulajdonába vette, amivel megadta a kegyelemdöfést az 1985 óta deficittel küzdő szovjet államháztartás és az 1990 óta recesszióba süllyedő szovjet gazdaság számára.

Jelcin a puccs első napján egy de facto és az alkotmányozási folyamat menetrendje szerint – július 29-én Gorbacsovval és Nurszultan Nazarbajev kazah elnökkel ő is részt vett a titkos Novo-Ogarjovó-i találkozón, amelyen közösen tűzték ki az új szövetségi szerződés aláírására az augusztus 20-i dátumot – egy de jure szuverén állam nép által választott elnökeként léphetett fel a tankok tetejére a de jure még létező, de egyre inkább „virtuálisnak” tekinthető Szovjetunió legitimitás nélküli puccsistáival, illetve az elnöki mandátumára politikai pozíciót építő, ám azt egy közvetett választás, a népi képviselők szavazatai révén elnyert, így gyenge legitimációjú Gorbacsovval szemben. 

Kérdés, hogy mi lett volna akkor, ha a puccsisták érvényt szereznek a puccsista hatalmi grémium, a Rendkívüli Állapot Állami Bizottsága 1. számú rendeletében foglaltaknak, vagyis, ha elejét veszik a tömeggyűléseknek, illetve az első intézkedésük gyanánt letartóztatják Jelcint és elszigetelik őt a külvilágtól?

Intő jelnek kellett volna lennie a radikális centralisták számára, hogy az a recept, ami működött 1989. április 9-én Tbilisziben, majd 1990. január 19–20-án Bakuban, vagyis a központhoz hű kommunista – illetve a későbbi történések felől nézve posztkommunista – hatalmi réteg restaurálása, és ezzel együtt a népfrontos erők lefejezése egy vérengzés révén, már nem működött Vilniusban 1991. január 12–13-án. A „véres januárnak” is aposztrofált litvániai puccs, mindamellett, hogy nem tudta hatalomra segíteni a döntően orosz ajkúakból verbuvált, Moszkva-barát alternatív hatalmi centrumot, az arra adott nemzetközi reakciók miatt is teljesen kontraproduktívnak bizonyult. 

Úgy vélem tehát, hogy

 az 1990 október–novembere, vagyis az orosz szuverenitás gazdasági fundamentumának jogi megalapozása előtti állapotokhoz való visszatérésre, tehát végső soron a Szovjetunió 1977-es államszervezetének erőszakos restaurálására 1991. augusztus 19-én már semmi esély nem volt.

 Amennyiben a puccsisták megpróbálták volna letartóztatni Jelcint, úgy a vilniusi szindrómával kellett volna szembenézniük. Nagyon valószínű, hogy azzal már csak az Oroszországon belüli politikai-társadalmi turbulenciát erősítették volna fel végletesen, tehát Jelcin letartóztatásának tétjévé már nem a Szovjetunió egyben tartása, hanem Oroszország működőképességének a megőrzése vált volna.

A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

Borítókép: Szovjet zászlót égetnek az 1991. augusztusi moszkvai puccskísérlet idején (Fotó: AFP/Dimitri Korotayev)

Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Bayer Zsolt avatarja
Bayer Zsolt

Szembeszállni a sátánnal

Apáti Bence avatarja
Apáti Bence

Brüsszel, a zsarnokság fővárosa

Pilhál Tamás avatarja
Pilhál Tamás

Fogadj be, Európa? Köszi, mégse!

Szentesi Zöldi László avatarja
Szentesi Zöldi László

Csanytelek az egész ország

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.