Nem véletlenül indult az írásom olyan messziről. Ma, 2024-re eljutottunk oda, hogy egymás torkának tudunk esni a felettünk cikázó ideológiák mentén. Például, évente felvonulnak Budapest és szinte minden európai ország nagyvárosaiban azért emberek sok ezrei, hogy küzdjenek a homoszexuálisok, a leszbikusok, a transzszexuálisok, a transzfesztiták, a queer-ek (jelentsen ez a szó bármit is) és egyéb, a társadalom legkisebb szegmenseinek szexuális irányultságát képviselők jogaiért. Beállnak melléjük a világ minden pontjáról közéleti személyiségek, politikai szereplők, percemberek, akik lájkokért küzdenek. Tiltakoznak és tüntetnek itthon azért is, hogy a melegek házasodhassanak és legálisan fogadhassanak örökbe gyermeket. Kardoskodnak a genderelmélet mellett, és, hogy érzékenyíthessék a gyermekeinket mindenfajta szexuális kisebbség iránt.

Eltorzítják és kifacsarják a feminizmus fogalmát és értelmét, így mostanra a szexuális zaklatás és bántalmazás, a metoo-mozgalom már nem egy ernyő, ami alatt védelmet találhat az, aki valóban sérelmet szenved el, hanem politikai fegyver jóformán bármilyen ártó szándékú ember kezében. Óriási káosz van a nemiségünket, a jogainkat, a szexualitásunk és a józan eszünk határait illetően. 

Ha egyetlenegy társadalmi konszenzuson alapuló tanulsága biztosan van a kegyelmi kérelem körüli össznépi felzúdulásnak, az az, hogy a gyermekeinket mindenek- és mindenki felett védeni kell. Ez kötelességünk és egyben alapvetés. Megragadnám ugyanakkor az alkalmat, amit megragadott a maga szánalmas módján Arató András is. Rámutatnék még egy alapvetésre, amit most, 2024-ben éppen ideje lenne lefektetni: a feminizmus és annak minden mára érvényesült hozadéka, azaz a választójog, az autóvezetés és az egyenlő esélyek a társadalom minden szintjén egyetlenegy lényegtelennek tűnő, ám annál fontosabb talapzaton állnak. 

Felejtsük most el egy pillanatra, hogy Novák Katalin milyen tisztséget töltött be a kormányzatban. A kiindulási pont az – és most Arató András felé fordulnék nagy nyomatékkal –, hogy nő. Ez már önmagában tiszteletet érdemelne, ha egy kulturált, közép-európai ország férfi polgárának fejével gondolkodnánk. Emellett három gyermek édesanyja, akiket életre kellett hívni, világra kellett hozni és fel kellett nevelni. Már ez önmagában lehet egy végtelenül tiszteletreméltó élet teljes munkája, annak minden velejárójával, függetlenül attól, hogy ehhez társul-e bármilyen munka vagy karrier. Hiszen ugyanolyan tiszteletreméltó teljesítmény, ha ez az édesanya háztartásbeli, felszolgáló egy kávézóban, pénztáros a közértben, tanár, mérnök, takarítónő vagy esetünkben Magyarország első női köztársasági elnöke. 

Nézzük akkor egy másik szemszögből is ezt a kérdést. Lek…rvázni egy nőt – legyen szó bármilyen nőről –, aki mindenki által elismert módon magas beosztásban dolgozik, egyet jelent az általa befektetett munka és erőfeszítés semmibevételével. Mert ez a kijelentés azt feltételezi, hogy ez az eredmény nem úgy született, hogy hatalmas erőfeszítések és küzdelmek árán eljutott a saját kvalitásainak köszönhetően egy karrierút csúcsára, hanem azt, hogy a megfelelő időben és helyen szétrakta a lábát, átugorva ezzel minden más küzdési útvonalat. Aki ilyen eszközzel operál egy nővel szemben nem csupán aljas és undorító, minden bizonnyal frusztrált és kisebbségi komplexussal is küzd. 

Minden egyes ellenzéki szereplő, médium, percember, aki különféle genderjogokért küzd és olyan baromi hangosan tud kiabálni meg tüntetni, mindenekelőtt most kellett volna hogy hallassa a hangját!

És végül, de nem utolsósorban. Az a férfi, aki így szól egy nőhöz, Magyarország volt köztársasági elnökéhez nemcsak a gyengébbik nemet definiálja a maga gusztustalan kis univerzumában, hanem tűpontosan determinálja saját férfiasságának mibenlétét is. Mert nézzük csak meg, mitől férfi egy férfi: elsősorban és mindenekelőtt attól, hogy tudja, a kimondott szónak jelentése van, a tetteinek pedig következménye. Ezekért pedig akármilyen nehéz, fájdalmas, igazságtalan vagy elkerülhetetlen is, vállalja a következményt. 

De megfogalmazom másként is, hogy Arató András is értse.

Ezt a gondolatot pedig ennél sokkal egyszerűbben és alpáribban is meg lehetett volna fogalmazni. De – és ez is egy fontos alaptétel –, egy újságírót vagy bárkit, aki a szellemi termékét papírra veti, ez különbözteti meg attól, aki arc nélkül kommentelget vagy a kocsmapultot támasztja: még ha olyan dühös és érzelmektől átitatott is, mint most én, úgy fogalmazza meg a mondandóját, hogy azzal ennek ellenére is hű maradjon a stílusához. Mert végső soron a stílus maga az ember. 

És itt meg is állnék, ha ez a történet nem mutatna jóval messzebbre annál, mint hogy vitriolos cikkeket írjon belőle az ember. Itt, most, sok évtizeddel azután, hogy kivívták maguknak a nők a szavazati jogot, végre társadalmi szinten is tegyük alapelvárássá a nők tiszteletét. Ennek kiváló eszköze lehet a Klubrádió bojkottja.

Tabula rasa kell. Amíg ez nincs, minden más csak üres porhintés.

Borítókép: Arató András (Fotó: Kovács Tamás)