Azt mondja egy ismerősöm, hogy a kormányoldalnak tartania kell az influenszerektől, hiszen ők mégsem politikusok, a fiatalok imádják őket, tódulnak oda, amerre a sztárok járnak, mindent elhisznek nekik. Valamint hogy az influenszerek olyan dimenzióit nyitják meg a közéletnek, ahol mások, beleértve a profikat is, meglehetősen idegenül mozognak.
Nem is tudom… Azt hallottam egy rokon tinédzsertől, aki persze minden információt közvetít a saját korosztályáról, hogy miután a Hősök terén Azahriah ügyesen felolvasta a súgógépről, amit leírtak neki, a közönség nagy része sarkon fordult és hazament. Merthogy tizenhat évesen pont csak az számít, hogy az ember lássa a bálványát, aztán irány Surány, otthon mégis csak jobb az élet. Hogy az a fiatal, aki zenei iránytűjét most oda állítja, ahova, néhány esztendő múlva konkrétan mit gondol a világról, hova szavaz, s hogy szavaz-e egyáltalán, senki sem tudja.
Azt sem tudjuk, miért kell néhány ezer megjelentet a magyar ifjúságként definiálni. Valójában a magyar ifjúság nem fedi le egészében azokat, akik influenszereket követnek, még akkor sem, ha nyilván jobban látszanak és hallatszanak, akik általában szeretnek hangoskodni.
Ami igazán izgalmas az influenszerkérdésben, arról persze hallgatni illik a a baloldalon. Egészen pontosan arra gondolok, hogy ha a kormányoldalon feltűnik egy híresség, olimpiai bajnok, rocksztár vagy éppen hegedűvirtuóz, akkor mindenki sikítófrászban tör ki a balszélen. Hogy ez volna a keresztyénség, nahát, és hogy nekünk mit illik és mit nem, és egyébként is, meg azonban, viszont, de, hovatovább és a többi. Amire csakis azt válaszolhatjuk, hogy ha valóban hiszünk a demokráciában, akkor minden magyar állampolgár olyan rendezvényen jelenik meg, amilyenen csak akar. Ha celeb, ha sztár az illető, akkor is.
Emlékszem, amikor Pataky Attila a békemenet élén megfogta a zászlónkat, hadd mondjam el őszintén, hogy én magam megörültem neki. Mint ahogyan még úgy háromszázezren körülöttem. Merthogy Pataky énekelte egy egész nemzedék legfontosabb dalait, az én nemzedékemét, ő irányította az Edda Műveket, és egyébként is jól ismertük személyesen – mi is a gond?
Talán az, hogy az agyatlanul nyávogó influenszer kölyök nem tudná tisztességesen elénekelni a Hűtlent? Hogy konkrétan semmihez nem ért, semmit nem hozott létre, hülye, mint a tök, ártalmas, mint a villámcsapás?
Feltűnő továbbá, hogy a baloldalon kretének tömkelegét lapátolják össze egy-egy szellemtörténeti felvonulásra. Beszéljünk őszintén: aki Pottyondy Edinát olyan helyes kis asszonynak, feleségnek való adta-teremtettének látja, annak szemorvoshoz szükséges fáradnia. Ezek a férfi- és női alakok valójában teljesen egyformák, egyetlen vázból öntötték ki mindannyiukat. Erőszakosak, ostobák, gátlástalanok és persze, nagyon szeretik, amikor megéljenzik őket, a kapott pénz, a fizetség pedig különösen megnemesíti mindennapjaikat, felvillanyozza őket. Hogy a betegséget hirdetik az egészség helyett, számukra mellékes. Hogy lezárult ügyeket csócsálnak, az sem számít.
Mint ahogyan az sem, hogy ők, akik a legundorítóbb szexuális perverziókat védelmezik körömszakadtáig, most váratlanul a gyermekjogokról szipognak a mikrofon előtt.
Valójában kik ártanak a gyerekeknek? Ők, akik azt hirdetik, hogy család az is, amikor két szőrös férfi egymással csókolózva mutat példát örökbe fogadott csemetéjének. Abban is örömüket lelik, hogy emberkereskedelemhez kísértetiesen hasonló módon „szerzik be” gyermekeiket olyanok, akik egyébként képtelenek családban élni. A következő lépcső: a kis- és fiatalkorúak becsábítása a szexuális forgatagba. Lényegében ez maradt az utolsó tabu, de egyúttal ez a legkívánatosabb falat számukra. Már mindent elértek, de ezt még ki akarják sajtolni a nyugati társadalmakból, és annak folyományaként a magyarból is. Aki mindezt nem hiszi el, a valóság ellen beszél.
Nézzünk körül, milyen világot építettek, hogyan lépték át fokról fokra először az illemszabályokat, majd a hatályos törvényeket! De mindezen túl akad még elég bűn a liberálszociális keltetőben, hogy mást ne mondjak, a nemzetet is halálos veszély fenyegeti, mert ők már semmilyen természetes közössségben nem hisznek, mindent le akarnak rombolni. Hosszasan sorolhatnánk tovább a tényeket, és ezt a szót nyomatékkal hadd hangsúlyozzam újra, itt ugyanis tényekről beszélünk, nem pedig pusztán véleményt formálunk. 2024-ben a liberálisok és a baloldal különféle vadhajtásait gombolyítók fenyegetik a legjobban a gyerekeinket. Ez tehát tény a javából, mert ezernyi különféle adat támasztja alá.
Magyarországon az a helyzet, hogy a harcuk tulajdonképpen reménytelen. Néhány szimpatizánst összegyűjthetnek, de az emberek óriási többsége átlát rajtuk.
Mire céljaikat elérnék, vagyis felőrölnék a társadalom ellenállását, garantáltan új korszakba érkezünk, és nem valamifajta prófécia, hanem a tolakodó szükség miatt. A történelem tanúsága szerint Bábel tornya nem állhat az idők végezetéig. Amikor egy civilizáció elfárad, feladja önmagát, és teret enged a legbetegebb gondolatoknak és tetteknek, akkor megérkeznek az újak, és elsöprik mindazokat, akik már képtelenek megvédeni önmagukat. Most is garantáltan ez történik majd, hogy néhány évtized vagy száz év leforgása alatt, lényegtelen.
Mindezekről a körülményekről a baloldali influenszerek természetesen semmit sem tudnak. Őket egyébként sem az eszükért szeretik azok, akik rájuk gerjednek úgy virtuálisan, mind valóságosan. Megmutatták magukat, elvitték a Hősök terére néhány hívüket, kiabáltak egy kicsit, aztán szépen eljött az este, besötétedett, fogyott még a téren ez is meg az is, aztán véget ért a farsangi felvonulás.
Most otthon kuksolnak, odanőnek a jó meleg szobához, ahonnan fantáziatermékeiket röpítik világgá.
Mi pedig majd hamarosan kint fagyoskodunk, egymás mellett állunk néhány százezren, ahogyan szoktunk. Talán nem is olyan soká ismét indul a békemenet, és azután mindig hallgatni szoktak az influenszerek, süket csendben, rosszkedvűen, csalódottan. Mondom mindezt miheztartás végett. Hogy néhány kretén alkalmi kiabálásától mégse rezzenjünk össze, inkább építsük tovább a hazánkat, hiszen mi ehhez értünk a legjobban.
