Ezzel párhuzamosan
a pesti flaszteren az 1980-as évek elejétől pártállami bekötöttséggel nyüzsgött a magát hamisan demokratikus ellenzéknek nevező, főleg jogászokat, szociológusokat, közgazdászokat tömörítő belterjes fővárosi társaság, amelynek néhány tucat izgágája a magyar lélektől idegen, zavaros, külföldhöz törleszkedő reformmarxista, maoista, liberális ideológiát hirdetett.
Ez a gyökértelen társaság Szabad Demokraták Szövetsége néven alapított politikai képviseletet a rendszerváltozás idején.
E két, egymással kibékíthetetlen ellentétben álló tábor az MSZMP-n belül is jelen volt. A Budapesten született, közéleti pályáját illegális kommunistaként gyakorló Aczél György az MSZMP Központi Bizottságának a „kulturális élet általános ellenőrzésével” megbízott titkáraként a vörös ideológia totális védőernyője alatt formálta a később SZDSZ-ként színre lépett csoportot. Ellenpólusa a Csornához közeli Kónyban született Pozsgay Imre volt, akit 1975-ben kulturális miniszterhelyettessé, egy évvel később kulturális miniszterré neveztek ki, 1980-ban az oktatásüggyel bővített tárcája élén művelődési miniszter lett, és az MSZMP Központi Bizottságába is beválasztották.
Kulturális miniszteri befolyását latba vetve már az 1970-es évek közepétől politikai védőernyőt biztosított a párton belül és azon kívül nemzeti kibontakozási lehetőségeket kémlelő gondolkodóknak. Nem véletlenül vett részt meghívottként a 2010-es valódi rendszerváltást megalapozó nevezetes 1987-es, A magyarság esélyei című lakiteleki találkozón,
ahol felszólalásában „a bizalom iszonyatos terhének” nyomása alatt meghirdette, hogy „tétovázás nélkül el kell készíteni azokat az alternatívákat, amelyek […] javaslatokat tesznek átfogó, a tulajdonviszonyokat is érintő, az elosztási viszonyokat, a hatalmi politikai viszonyokat is magába foglaló általános, radikális reformra”. Igen,
Pozsgay elsősorban magyar volt, és csak azután kommunista; és utóbbi meggyőződése fokozatosan szkepticizmussá, majd végső csalódássá formálódott.
Mindez pedig azért fontos ma, harmincöt évvel az 1956-ot átértékelő földrengető hatású kinyilatkoztatása után, mert Pozsgay akkor népszerűsége csúcsán volt, magyarok milliói látták benne egy új kibontakozás lehetséges vezéralakját. Erre hivatottá tette a rendszerváltozást megelőző bő tizenöt éves munkássága, a széles nemzeti közmegegyezésen alapuló magyar szemléletű, magyar érdekű rendszerváltozás irányába tett lépései.
Ha 1989 őszén – a köztársaság egyébként több szempontból megkérdőjelezhető hitelességű és legitimitású kikiáltása után – a nép közvetlenül választhatott volna köztársasági elnököt, Pozsgaynak aligha lett volna valódi versenytársa.
Az „aczélos” SZDSZ azonban aljas trükkel megakadályozta ezt. A mákony hatására jellemző, hogy még a jobboldal is máig „négyigenes” népszavazásként emlegeti azt az 1989 késő őszén nagy csinnadrattával megrendezett referendumot, amelynek négy kérdéséből három (a munkásőrség feloszlatása, a munkahelyi pártszervezetek megszüntetése, az állampárt vagyonelszámolása) már eldöntött, tehát okafogyott ügy volt; más kérdés és nagyon jellemző, hogy utóbbi máig sem történt meg. A negyedik kérdés viszont arról szólt, hogy a köztársasági elnököt csak az 1990-es első szabad választás után válasszák meg. Tehát
valójában egykérdéses volt az a népszavazás, ami sajnos a csapdaállító SZDSZ szája íze szerint végződött. Ebben az MDF is hibás volt, mert bojkottot hirdetett, ahelyett, hogy a helyes szavazásra buzdította volna híveit: 1 nem, 3 igen. Emiatt, bár az egyetlen fontos kérdésben – a három, már eldöntött ügy 93-95 százalékos támogatottságával ellentétben – csak 50,07 százalékos, mindössze 6404 szavazatnyi többséget jelentő vékony többség született, ez elég volt ahhoz, hogy Pozsgayt biztosan elüssék az államfői tisztségtől.
Helyette jött az a Göncz Árpád, aki nemcsak a kommunista gyilkosok elszámoltatását fúrta meg Sólyom László akkori alkotmánybírósági elnök aktív közreműködésével, nemcsak szerencsének nevezte a trianoni békediktátumot, hanem egészen nyílt törvénysértésekig merészkedett pártja, a magyarellenes SZDSZ érdekeit és ukázait követve, a közmédiát is ezen irányzat szolgálatába állítva. Ezzel szabad utat engedve a nemzetellenes szellemi mételyezésnek, amely a Magyar Szocialista Pártból is kiszorította az egyébként is kisebbségben lévő népi, nemzeti elkötelezettségű politikusokat, csírájában megfojtva ezzel a magyar érzelmű baloldal kibontakozását.
Az SZDSZ voltaképp ily módon a magyar alávetettség megszüntetését célzó valódi rendszerváltást puccsolta meg sunyin, és a következő húsz évre megszállta a tudatformálás legfontosabb őrhelyeit.
Minden másképp alakulhatott volna 1990 után, ha nem egy jellemtelen SZDSZ-es pártkatona, hanem egy bár baloldali, de magyar elkötelezettségű, a nemzet egységét valóban kifejező politikus lett volna az átmenet köztársasági elnöke.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!