Ma kilencven éve, március 27-én született és tizenkét éve hunyt el Csurka István, a magyarság ez idáig utolsó írófejedelme. Németh Lászlótól örökölte szellemi trónusát, aki Szabó Dezsőtől örökölte, aki Ady Endrétől, és így tovább. Mi teszi az írófejedelmet, ha magyar? Az, hogy
életműve nemcsak az irodalomban kiemelkedő minőségű, hanem aktívan alakítja korának közgondolkodását is. Akinek tételei viszonyítási pontként működnek; aki mellett vagy ellen állást kell foglalni. Csurka ilyen volt. Tételei egyébként az ezeréves magyar igazságokon alapultak, s megegyeztek összes elődje hazafias eszméivel.
A Magyar Nemzet olvasói már első, e hasábokon 1973. október 21-én, Gloster nyilatkozata címmel publikált írásában találkozhattak egyik alaptézisével: a történelemhamisítással. És erre figyelmeztetett életútja vége felé, 2010 decemberében is:
Ha az emberiség nem tud megszabadulni a ’19-ben végzetes erejűre kapcsolt történelemhamisítástól, bizonyosabban elpusztul, mint az éghajlatváltozástól. Mert a történelemhamisítás lassan öl, de öl. Közösségeket, jóra való törekvéseket, hiteket és fényes tekinteteket öl, nemzeteket és világrészeket, kultúrákat és szerelmeket.
Csurka – akár heti közéleti írásaiban, a Magyar Fórumban, akár rendkívül sikeres színdarabjaiban, például a Döglött aknák (1971), a Házmestersirató (1979), Megmaradni (1988), vagy novellásköteteiben – sosem írt másról, mint a magyarság legfőbb bajairól. Mindenekelőtt az idegen uralomról s az ellene való küzdelemről, legyen az osztrák uralkodóház, a Trianonban lassú halálra ítélt, kisebbségi létforma, kommunista terrorkormányzás vagy fojtogató brüsszeli direktíva. Írt húsbavágó belső problémáinkról, a népességcsökkenéstől az ország vagyonának szétrablásáig és a környezetvédelemig.
A vizek országa vagyunk. Föld alatt, föld felett, hidegen és melegen sok-sok vizünk van, amelyeket sokszor nem becsülünk semmire. Bezzeg az élelmes külföldi, olyan tájak lakója, ahol nincs elég víz már, és csak nagyon drágán lehet hozzájutni, bezzeg az élelmes külföldi idegyűlik a mi vízkészletünkre, meleg vizeinkre. No, nem vendégként, hanem földtulajdonosként, bányatulajdonosként
– írta például 2004 augusztusában.
„Megmaradni, gyarapodni, visszaszerezni!” – ez volt politikai jelmondata. Élete során rengeteg támadás érte jobb- és baloldalról egyaránt, pedig sosem mondott mást, mint amit a legnagyobb magyarok.
A rendszerváltozást követő tizenöt évben nem láthattuk színdarabjait, s azután is csak néhány kisebb társulat vette a bátorságot Csurkát játszani. Két utolsó művét, A hatodik koporsót (2010) és az Írószövetségek harcát (2011) egy-egy kis nézőszámú, térszínházi bemutatón kívül nem tűzte műsorra egyetlen nagy kőszínház sem. Nem jelent meg utolsó könyve, a Sorskérdésünk sorsa sem, amelyet 53 részben, 2006–2011 között publikált folyóiratában.
Sebaj. Ami késik, nem múlik: eszméinek, nézeteinek hangoztatásához ma már nem kell bátorság, megkerülhetetlen igazságai nyilvánosak a közbeszédben, kommentek tízezreiben olvashatók az interneten, sőt miniszterelnöki beszédekben is fellelhetők.
Csurka István bekerült a nemzeti emlékezetbe, a klasszikusok közé. Hiszen kortárs óriás volt ő, és óriásokra még nekünk, XXI. századi embereknek is szükségünk van.
Sőt, nekünk van csak igazán.
A szerző 1993–2011 között a Havi Magyar Fórum szerkesztője volt
Borítókép: Csurka István (Fotó: Kisbenedek Attila / AFP)
