Mármint nem a Facebookon (bár az is érdekes), hanem a valóságban. A Facebook-követői között valóban sok az ismerősök nélküli kamuprofil, a posztjait lájkoló tízezrek között sok a vietnámi, de ettől még kétségtelen, hogy nagyon sok hús-vér ember is rajong érte.

Újra és újra szembesülnek vele, hogy a gyűlölt ellenség erősebb náluk. Ettől aztán még frusztráltabbak lesznek.
Na de majd most! – vélik teljes meggyőződéssel, egyre csak erősödő, vehemens gyűlöletükkel, az ebből származó adrenalinlökettel, minden egyes újabb reménysugár felbukkanásánál. És ezeket a reménysugarakat mindig egy újabb messiásjelölt jelenti számukra. Ilyenkor úgy kapnak utána, úgy próbálnak felkapaszkodni az uborkafára, mintha nem lenne holnap. És tényleg uborkafákról beszélünk. Nemhogy Jakab Péterről képesek voltak százezrek elhinni, hogy legyőzi Orbán Viktort (azzal, hogy behordja egy kisebb falusi vegyesbolt árukészletét a Parlamentbe), de egy-egy szerencsétlen Nagy Blankát vagy Pankotai Lilit is képesek voltak politikai tényezőnek hinni. 

A szektát tehát igazából a balos média hozta létre. És ebbe a balos médiába a jól ismert fősodratú portálok, csatornák (444, Telex, HVG, RTL stb.) mellett a baloldal közösségi médiaoldalai (Nyugati Fény, Ezalényeg stb.) és megmondóemberei (Puzsér, NoÁr, Juszt László, „andras”, „handras” stb.) is beletartoznak. Ezek mind-mind nemcsak a gyűlöletet tartják fenn és fokozzák a folyamatos prolihergeléssel, hanem az aktuális messiásba vetett vakhitet is megteremtik és erősítik. Pillanatok alatt képesek meggyőzni a követőiket, hogy az új messiás most már tényleg az igazi, és már csak egyet-kettőt kell aludni Orbán bukásáig. De mindezt ők maguk is elhiszik. Örök hűséget fogadnak, dalokat, verseket írnak és adnak elő az aktuális hősükről (esetleg meglévő dalokat költenek át, mint Czutor Zoltán Márki-Zayra), vagy már könyveket is készülnek róla írni (Nagy Ervin – pszichológiai – esete Magyar Péterrel).

A balos média persze nemcsak teremti a szektát és az újabb és újabb messiásokat, hanem igényt is kiszolgál. Hiszen a frusztrált tömeg ösztönösen akarja a vezért. Vagy legalábbis egy olyan személyt, akibe beleprojektálhatják minden vágyukat. Azért nem minden esetben vezérről van szó, mert Nagy Blankáról vagy Pankotai Liliről senki sem gondolhatta, hogy effektív politikai vezetőként majd nekimegy Orbán Viktornak. (Még ők maguk sem, bármennyire is kerültek szegények önmaguk hatása alá, és erősítette őket szereptévesztésükben a balos média.) De Jakab és Márki-Zay tényleg politikai vezérnek, kiválasztottnak képzelte magát. (Mondjuk, Márki-Zayt tényleg kiválasztották, csak nem az égben, ahogy ő delirált róla, hanem az amerikai külügyminisztériumban.)

Azért hamis, mert aki hosszú éveken keresztül abból élt, hogy kevés munkával – a kapcsolatain keresztül –, a nepotizmus tökéletes megtestesítőjeként, mindezt nagyképű, magamutogató kivagyisággal tetézve csapolta a magyar államot, annak legalábbis nehéz elhinni, hogy hirtelen a tiszta, korrupciómentes közélet legnagyobb harcos lesz. Vagy lenne, ha egyszer kormányra kerülne. De Magyar Péter személyével már sokan sokat (talán sokat is) foglalkoztak, nézzük most meg bővebben a köve­tőit mozgató frusztrációt!

Az ellenzék politikai frusztráltságát nyilvánvalóan a folyamatos vereség okozza. Ebben a frusztrációban osztoznak velük a szavazóik is. Akik nemcsak a permanens fixációj­uk, az orbanofóbia rabjai, de időnként a pályán lévő ellenzéki politikusokra is haragszanak, hogy miért nem képesek végre legyőzni Orbánt. Ezért aztán ha jön valaki, aki még hangosabban orbánozik (ez kötelező elem, Magyar Péter hozza is a kötelezőt), akkor akár még a pártpreferenciák is át tudnak rendeződni. Ezt látjuk most, a legfrissebb közvélemény-kutatásokban: Magyar Péter hirtelen a biztos szavazók körülbelül 15 százalékát magáénak tudhatja, és ezek mind-mind az ellenzéki pártoktól érkeztek. Beleértve a Mi Hazánkat is. Magyar Péter mindenkitől vitt el egy-két százalékpontot (van, ahonnan többet is).

Ha most lennének a választások, akkor Magyaron (most már tudjuk, a Tisza Párt színei­ben), a DK-n (szövetségben az MSZP-vel és a nullaszázalékos Párbeszéddel) és a Kutyapárton kívül a többiek már mandátumhoz sem jutnának, illetve parlamenti küszöb alatt maradnának. Igen, Magyar Péternek – jelen állás szerint legalábbis – sikerült lezúznia szinte a teljes ellenzéket. Ha a várva várt „ellenzékváltásról” beszélünk, akkor ez még akár sikernek is elmondható (bár a szintén ellenzékváltó álmokat dédelgető Mi Hazánk ezt nyilván máshogy gondolja), de a remélt kormányváltáshoz ez édeskevés, látván, hogy a Fidesz-tábortól egyetlenegy százalékot sem csippentett le Magyar Péter.

Akit persze továbbra is ugyanazzal a vakhittel, ugyanazzal az irracionalitással magasztalnak és követnek. 

A 2.0-s Magyar Péter sok szempontból fejlettebb modell, de legalább annyira pszichopata is. És még megtévesztőbb. Márki-Zay szeméből a szent őrület tükröződik, Magyaréból a számító gonoszság. Márki-Zay olyan, mint Doktor Genya az Austin Powersből, Magyar pedig Loki a Bosszúállókból. Vagy esetleg Kylo Ren a Csillagok Háborújából. Ezek a karakterek születésüknél fogva gonoszak, ezért soha nem válhattak a közösségük valódi részévé, sőt, előbb-utóbb kitaszítottak lettek, amitől persze még jobban kijött bennük a gonoszság.

Ám az ilyen karakterek mindig követőkre találnak. Olyanokra, akik hozzájuk hason­lóak, de hiányzik belőlük a képesség vagy az akarat, hogy ők maguk bármit is cselekedjenek. Nem egészen olyanok, csak olyanok szeretnének lenni, mint a vezérük. Magyar Péter követői mind kis narcisztikusok, akik követik a Nagy Nárciszt. Jómódú, elkényeztetett városi fiatalok. Igazából mindenük megvan, de ez sosem elég. Nem a valódi nélkülözés frusztrálja őket. (Persze a média hergelésének köszönhetően tényleg képesek azt is elhinni, hogy Magyarország egy élhetetlen hely szörnyű diktatúrával, és ahol ők maguk is szegények, szerencsétlenek, áldozatok.) 

De irigyek mások életére, mások mindennapi, egyszerű boldogságára is. És nem azon dolgoznak, hogy az ő életük is jobb legyen, egyszerűen azáltal, hogy elkezdik élni azt. Hanem önmagukat továbbra is másokhoz viszonyítva, saját – vélt vagy valós – hátrányaikért, hiányosságaikért mindig másokat hibáztatva irigykednek és gyűlölködnek.

És aki ezt a sok kis narcisztikust, a bennük lévő sok-sok kis gyűlöletet össze tudja fogni, be tudja csatornázni egy nagy gyűlöletlégballonba, az egy időre fel is tud emelkedni ezzel a ballonnal. Robespierre, Hitler, Sztálin, Pol Pot…, nem csak fikciós karakterek léteznek példaként.

Magyar Péter követői az egyetemeken tanuló és a multicégeknél dolgozó, jól kereső, a posztmodern kozmopolita világ woke-marxista ideológiáitól (elsősorban épp az egyetemeken, illetve a munkahelyeiken) megfertőzött, városi fiatalok. (Plusz az örök hisztis, örök bolsevik, hivatásos forradalmárok Vásárhelyi Máriá­tól Bródy Jánosig.) Azok, akik az Orbán-kormány intézkedéseinek legfőbb haszonélvezői; akik fölvették a csokot, az állami támogatásokat lakásra és autóra, családi adókedvezményben részesülnek és országbérlettel utaznak stb.

Ami persze megint a posztmodern világ betegsége: ez az embertípus már semmilyen, önmagán túlmutató, magasabb rendű dologban, eszmében (Isten, nemzet stb.) nem hisz. Nem motiválja semmilyen távolabbi cél. Életének igazából nem lát célt és értelmet. Csakis önmaga létezik, az én. De mivel ugyanez a posztmodern világ arról is „gondoskodik”, hogy az emberek ne tudjanak kitörni saját tömeglétük korlátai közül, ezért aztán az én sohasem lesz elégedett. Frusztrációjában kábítószerekhez folyamodik. És Magyar Péter is egy ilyen kábítószer. Most épp vele lövik magukat; most épp ő a menő drog a Nagyvárosi Fiatal Éttermiségiek körében.