Háború vagy béke – nincs és!

Tébolyult szempárok szikráznak a tévéképernyőkön, villogó szemek forognak a tévéstúdiókban. Agresszív pengeszájak feltartott mutatóujjak nyomatékosító erejével, karót nyelt korpuszok egy feszes-poroszos pedellus üvöltözésével a körmösök osztogatásakor diktálják Európa népeinek: Sorozás! Háború! Tankok! Tüzérség! Rakéták! Fegyverek! Vadászgépek! Szakértőnek sminkelt ügynök-idióták anyuci kibolyhosodott pulcsijában ukrán morálról és az ellentámadás sikeréről öblögetnek; prognózisaikat akár vécépapírra is nyomtathatnák, annyit érnek.

Zöldhasúkért megvett újságírók nyomasztják a legitim magyar kormány tagjait: miért nem bégetitek ugyanazt, mint az európai élcsapat? Hiszen morálisan egyedül az a helyes, amit a fenséges szájak üzennek nekünk – érvelnek. Tegnap a hadseregek leépítését, a maszkulinitás büntetését, a férfierőszak száműzését, a női és feminin vezetőket istenítették – mert ők majd nem hoznak ránk háborús pusztítást –, ma ugyanezek a háborús fátumot, az ölést rajongják, és azt üzenik, indulni kell a ruszki ellen, mert a szabadságunk a tét.

35 év alatt gyengévé és kiszolgáltatottá tettek bennünket – ma arról delirálnak, hogy „szétzúzzák” Oroszországot. Közben követelik, hogy az elvakult ideologikus hibáik miatti stratégiai gyengeségünk ellenére egyként, kötelezően rajongjuk ezt az elképzelhetetlenül pusztító keleti háborút; mi több, legyünk részesei pénzzel, fegyverrel, katonákkal.

Aki nem lép egyszerre, a pofája lapos lehet estére: az ellenvélemény, a háborúellenesség jutalma az alpári megbélyegzés, a letiltás, a cenzúra, a feljelentés. Vagy a golyó.

A Nyugat kivetítette önmaga holografikus ikonosztázát Ukrajnába, hogy az „európai értékek, a szabadság és a demokrácia védelmében” csatába parancsolja az utolsó 27 éves ukránt is, a végtelennél is hatalmasabb síkságon, Európa leghidegebb csillagösvénye alatt.

Mélységesen erkölcstelen, ördögien amorális cinizmusba süllyedve – ukránok harcolnak a mi szabadságunkért, ők vannak a lövészárokban, ahogy fogalmaznak – mészárszékre üldöz több százezer embert, csak hogy egyszer végre letérdeljen már a ruszki. Őrült és kakofón, ostoba beszéd mindenfelől – és már nemhogy „értékek”, de rendszer sincsen benne egyáltalán.

Az ukrán katona életének végére a lövészárok rókalyukába lőtt orosz tüzérségi gránát vagy a semmiből lecsapó drón tesz pontot. Szemben álló társa, az orosz filmezi: „Ha megöltük az ellenséget, azzal a lendülettel el is temetjük” – fogalmaz maliciózusan. Az ötforintosnyi cafatokra szaggatott ukrán hirtelen végzete még ebben a formában is nemesebb kimúlás, mint azé a társáé, akit holtában ottfelejtve a földút susnyás árkában zabál fel kopott zubbonyából egy szabadon kószáló sovány disznó. A többi halottnak is ez a sorsa, a holló jár a szemére és a lágy részeire, majd a döglégy férge emészti el emberhez méltatlan módon egy temetetlen sírhantban; értelmetlenül bevégzett életének az időt kiálló sisak az egyetlen mementója. Hátrahagyott gyermeke évekig hallgatja még a megnyugtató hazugságot anyjától: apukád nemsoká hazatér, mert nagyon szeret. Merthogy

az ukrajnai háború valósága a médiahazudozással szemben ez: Kékestető méretű hullahegyek, hektáros temetők kék-arany lobogók alatt, amíg a szem ellát. Halott férfiak tömegei, akiket menteni lehetett volna – ha lett volna erre akarat. Ha erre lett volna akarat.

Az évtizedek alatt demilitarizált, de gőgös és kevély skanzen-Európa elitjének képzeletét – legyen az szociáldemokrata, liberális vagy zöld, nevében konzervatív vagy kereszténydemokrata, teljesen mindegy, mára egyre megy – elragadta a háborús fatalizmus: fejükben az örök béke és a háború egyaránt csak totálisan létezik. Nekik a kanti örök béke: örök háború. Alternatíva nincsen, csak az ölés létezik. Gyanús, aki az eszetlen vérontás befejezését követeli, mert egy higgadt, józan realista, akinek a szíve is a helyén van. Az ellenvéleményt megfogalmazók, a szkeptikusok lényegtelen – bár felettébb veszélyes – „szélsőjobboldaliak” vagy életjelet nem mutató „szélsőbaloldaliak”. Egytől egyig Putyin ügynökei, ömlik a totálissá homogenizált propaganda felületein. A DDR feltámadt.

Ha Orwell fellapozná a 2024-et, szájából kibukna a félig szítt ikonikus cigaretta. Mert aki megkísérel érvelni, más megvilágításba helyezni, elővenni történelmi tudását és ebből fakadó nemzeti érdekeinket, vagyis aki tűzszünetet és béketárgyalásokat követel, az Putyin „csicskása”, „kitartottja”, „csatlósa”, akinek egyetlen öröme az életben, hogy az orosz autokrata háta mögül tekinthet a világra – érvelnek leghaladóbb progresszív újságíróügynökeink és a szőröstül-bőröstül megvett nyegle, meztelencsiga-jellemű politikusügynökök, mint Karácsony is. A „Putyin-báb” elítélésében nincs pardon. Ezért

Európában mára csak a legbátrabbak luxusa ellenvéleménnyel élni. A felhergelt morálcsőcselék pusztító gyűlöletének lincsmámora senkinek se hiányzik a tarkójáról. Senki se kívánja a Robert Fico hasába fúródó golyókat. Hallgat hát mindenki, ki tart a mocsár bűzös leheletétől. Ha nem hallgat, mint ahogy Orbán Viktor miniszterelnökre se lehet szájzárat erőszakolni, akkor pedig a háborús nyomásgyakorló hálózat új, csereszabatos Magyar Péter-kitartottjainak csettintésére letiltás és cenzúra jön a közösségi hálózatokon – miközben ugyanezek liberális demokráciáról, szabadságról és jogállamról blabláznak naphosszat.

Az európai progresszió új vallása, ez a keleti szláv, polgárháborús konfliktus már-már világháborúvá van eszkalálva – a „Wild Fields” mezején nem először. Az amerikai, globális és globalista, majd nyomában loholva a nyugati média, és ezt szolgaian másolva a hazai, dollárokkal stafírozott cselédmédia az égig stilizálta a konfliktus tétjét, és ez elragadta az európai élcsapat képzeletét. Most ebben kell hinni. A hitszegők büntetése a kiátkozás. Az élcsapat vakon rohangál hát a beláthatatlan keleti sztyeppén, alig nyolc évtized elteltével újra a keleti arcvonalon lángoló német csúcstechnika árnyékában.

Ott keresik maguknak a szabadságot és a földi megváltást, ahol egyikünknek sincsen semmi keresnivalója. Aki valaha keresett ott magának valamit, annak fogait, koponyájának szilánkjait, bordájának darabjait, lábszárcsontjának gumós végét még most is fölleli abban a földben – akár évszázadokkal, akár évtizedekkel ezelőtt vette a fejébe, hogy a nagy sztyeppén vesz revansot az orosz birodalmon. Csak 79 éve, hogy az orosz birodalom – akkor éppen szovjet – Moszkva és Sztálingrád alól indulva, revansvágytól izzva elgyalogolt Berlinig, a Harmadik Birodalom szívéig. Alig 210 éve, hogy Napóleon lábnyomában a már Urálig szorított orosz Párizsig sétált és a sarkában felgyújtotta egész Európát.

De az európai bégetők élcsapata nem hajlandó tanulni semmiből – őket aztán a történelem nem leckézteti! Hát akkor leckéztet majd újra az orosz. Hol van már a nyugatnémet Ostpolitik realizmusa? Hová tűnt De Gaulle tábornok Európa-víziója, amely atlanti Európa helyett európai Európát akart, egészen az Urálig? Mikor veszett oda a merkeli pragmatizmus? Mikor álltak fel a tárgyalóasztaltól a selymes modorú, intelligens és ravasz diplomaták, hogy elsimítsák a világ konfliktusait?

Nekünk, magyaroknak családi, baráti legendáriumaink telis-tele történetekkel, hogy mivel is jár, ha magunkra rántjuk az orosz hadsereget. Nagymamám meghatározó gyerekkori élménye volt, hogy az orosz a kivénhedt, már csak házőrzésre tartott húszéves libát is agyonlövöldözte vigyorogva, majd egy teljes napon át főzette a ház népével éhségében. Nemrégiben egy barátom az édesapját idézve a magyar gasztrotörténelem lódögfőzési kulisszái közé kalauzolt bennünket. Ismertek a történetek a kislányok padláson való tömeges bújtatásáról és arról is, nyírségi kisvárosokban hajadon, de asszonykorú nők vállalták inkább magukra a szakasznyi orosz kiskatona abúzusát, mint hogy azok kislányokra vadásszanak a településen. Elődeink drámai áldozatai – benne a Don-kanyarban, majd a Gulágon kimúltakkal és megnyomorítottakkal – többet érdemelnek annál, mint hogy megint belesodródjunk egy Oroszország elleni háborúba. Felmenőink elképesztő szenvedései a mi húsunkba belemart sebek, és nemhogy nem felejthetünk, ez a minimum, de nem követhetjük el újra azokat a hibákat, amelyek miatt ők számunkra már elképzelhetetlen szenvedéseket éltek át.

Csak akkor maradhatunk meg, ha kimaradunk – nem engedhetjük meg magunknak a háború költséges luxusát. Európában egyetlen nép sem kacérkodhat egy háborúval.

A 35 éve alulfinanszírozott német Bundeswehr egyre öregebb és kisebb létszámú. A francia sereget „mazsorettseregnek” becézik saját tábornokai. Nagy-Britanniában a toborzási célok több mint egy évtizede nem teljesülnek. A lengyel haderő a saját kiképzéseit sem képes elvégezni, mert a raktárak kisöprése miatt rájuk fogyott a skuló. Az olaszokkal csak az induljon háborúba, aki a háború poklába szívesen galoppírozik a szivárványos unikornis hátán. A többi sereg gyakorlatilag nem létezik, békeseregek, missziós haderők, kommandós akciókra trenírozott beavatkozó elitegységek. Az Egyesült Államokban generációs katonacsaládok gyerekei, ahol az a tradíció, hogy Amerika zászlaját a hadseregben kell szolgálni, egyszerűen nem szerelnek fel. Helyettük a transzszexuális, pszichés zavarokkal rendelkezők jelentkeznek egyre nagyobb számban. A mi világunk demográfiája katasztrofális egy nagy konfliktus megvívásához. Egy kiterjedt európai háború akkora mélyütést mérne Európára, amiből soha többé nem lenne fölállás.

Az európai háború rajongóit le kell fegyvereznünk, mielőtt egy mindent elemésztő háborúba rángatják a kontinenst.

Június 9. az őrült háborús uszítók, a háborús rajongók, a cenzorok, az erőszaktevők, a lincselhetnék alakok és a Fico-merénylők lefegyverzésének napja. Az egyetlen békepárti erőre leadott szavazatunk az eszköz, hogy kitekerhessük a fegyvert a kezeikből.

Háború vagy béke. Nincs és.

A szerző az Alapjogokért Központ kreatívvezetője