„Magyar Péter közössége élteti Romániát és Ukrajnát, hergel a külhoni magyarok ellen és online házmesterhálózatként is üzemel”, állapította meg a Tűzfalcsoport oknyomozó blog, miután több ezer posztot és hozzászólást elemzett a Tisza Párt legbelsőbb fórumairól, azokba beépülve. Minden elismerésem a Tűzfalcsoportnak, hogy volt gyomruk hozzá! Persze cseppet sem meglepő a gyűjtés eredménye, inkább csak igazolást nyert, amit mindig is sejtettünk, hogy ezzel a túlmozgásos hordószónokkal a csatornák szennye árad a felszínre.

Természetesen nem állítom, hogy minden fehér inges messiásváró ilyen, de miként azt egy ideje egyre világosabban látni, 

Ezeknek 1920. június 4-ről nem a gyász és a pótolhatatlan veszteség érzése ugrik be, hanem a dátum hallatán – már ha tudják, hogy mi az – gunyoros, kéjes, proli öröm lepi el testüket. Mint a bugris zsellér asszonyét, aki vigyorgott, míg a román katonák a szomszéd haragosa lányát erőszakolták, vagy a nyomorultét, aki futva bejelentkezett a zsidó kereskedő konflisáért, amint elvitték aztán a nyilasok, vagy a leglustább cselédét, aki alig várta, hogy az ávós agyonverje végre a nagyságos urat, hátha neki is jut néhány szép darab a Zsolnayból. 

Ezeknek nem is kell megtanulniuk kicsinek lenni, mert eleve annak születtek, és a szutykos, fekete lelkükbe fordulva azok is maradnak mindörökké, jöjjön bármilyen történelmi kor és kormányzó erő. Irigy senkik, bár szavazatuk ugyanannyit ér, mint a normális, rendes, törekvő, hazaszerető emberek szavazata. Rájuk ideig-óráig mindig lehet építeni, élvezi a csápolásukat, rajongásukat, de jobb, ha eszébe vési, hogy a csőcselék hamar le is köpi messiását, ha nem jut neki a koncból, hamar felejt és könnyen továbbáll.

„Mekkora volt az arcuk. Úgy bömböltek, mint egy oroszlán, aztán kiderült, hogy papírmaséból vannak a karmaik: egy papírtigris, akit eláztat az első tavaszi zápor. Üstökösnek mutatták magukat, aztán beleálltak a földbe” – mondta Orbán Viktor a múlt szombati békemenet hatalmas tömege előtt, utalva az eggyel korábbi menetre, amikor az aktuális Pétert még Márki-Zaynak hívták. Most sem lesz másképp. Már látszik a mai szedált Teleshop-ügynök körül is a fáradtság: a Magyar Péter által a Szent István-bazilika elé meghirdetett biciklis, fehér tunikás ellenbékemenet is besült, mindössze harmincöten jelentkeztek a Facebookon, és az eseményt le kellett mondani. Egyre több kisvárosból, kampányhelyszínről jelzik, hogy helyieket alig látnak, ellenben több százan, akár több ezren érkeznek buszon, kocsival, a vándorcirkusz tagjai­ként. Persze a lendület még viszi őket, s nem vitás, hogy az ellenzéki térkép alaposan átrendeződik majd június 9-én. Ám elmúlóban a varázs. 

Persze ezek még jó ideig acsarkodnak és vicsorognak, és csak azért is bántják a nemzetet, mert tudják, hogy ez nekünk, normális embereknek (amik ők, a nyomorultak nem lesznek soha) nagyon is fáj. „Gyerekek, nézzük a jó oldalát, például Románia egy csomó területet kapott” – lelkendezik például az egyik Magyar Péter-rajongó a belsősöknek fenntartott Discord-csoportban a Romániát éljenző bejegyzések alatt. Mert abból van bőven. Ott minden jobb, alig várják, hogy Nagy-Románia újra a Nemzeti Múzeumig érjen.

Huszonéves zabolátlanságom idején, 2002, azaz az MSZP–SZDSZ-galeri győzelme után kedves szórakozásom volt, hogy barátaimmal egy-egy kocsmába betoppanva, s némi vitát, majd egyetértést provokálva fennhangon megkérdeztem: „Na jó, de akkor ki szavazott a kommunistákra?” Persze nem vállalta senki. Aztán 2006-ban újra rájuk szavaztak. Ezért kell a méregtől és a fekáliától időben megszabadulni. Nem úgy, ahogy izzadt álmaikban ők cselekednének velünk. Hanem okosan, erkölcsi karanténba zárva, morálisan semmisítve meg őket.

Persze vannak bámészkodók, sokan, akik most a csőcselék mögött toporognak, s titkon szeretnének bosszút állni saját nehézségeik miatt. Őket inkább szeretni kell, s a bajukat megérteni. Bizton remélem, hogy a közvélemény kellő szondázásával már most készül a kiigazítás, az orvosság a háborús gazdasági nehézségek közepette is korrigálható, enyhíthető gondokra.

A józan, irányadó nemzeti többséget pedig ápolni, becsülni és meghallgatni kell. Utóbbi terén gyönyörű teljesítmény volt a békemenet magabiztos és bátor kiállása, az együtt éneklő, egymással építő és felemelő gondolatokat cserélő, az egész nemzetnek példát mutató sok százezres közösség, akik között, a tömegben mindenfelé elvegyültek a Fidesz–KDNP polgármesterjelöltjei, EP-aspiránsai, szép, emberi gesztust gyakorolva és megerősítve, hogy továbbra is „egy vérből valók vagyunk”.

A nemzeti összetartozás napjára az egyik felvidéki ikonunk, a néhai Duray Miklós fáklyájának továbbvivője, Gubík László, az Esterházy János Szabadegyetem alapítója nyilatkozott: „A Kárpát-medence kellős közepén élünk mi, magyarok, és arra vagyunk rendelve, hogy valahol ennek a térségnek jövőképet adjunk és gondját viseljük. Az én üzenetem, hogy merjünk bátrak lenni céljaink megfogalmazásában még akkor is, ha az aktuálpolitikai helyzetben ez nem feltétlenül kényelmes!” Mély, fontos beszéd, a merjünk nagyok lenni gondolati körből.

A mostani baloldal egyik szellemi elődje (a legfőbb alighanem Szamuely lesz), azaz a vörös gróf Károlyi Mihály által feltüzelt és szabadjára engedett orgyilkosok 1918-ban megölték Tisza Istvánt, Nagy-Magyarország utolsó, békehívő miniszterelnökét. Orbán Viktor és kormánya azonban – a geszti kastély és emlékhely megnyitásával – szimbolikusan is visszatereli a magyarság történelmét a helyes kerékvágásba.

Ki ne tudna választani a két út között?