„Nem minden az, aminek látszik” – ez volt az egykori Nemzetbiztonsági Hivatal első jelmondata. Ami napjainkban aktuálisabb, mint valaha. Ugyanis a titkosszolgálatok világa a szemünk előtt változik, ahogy a minket körülvevő világ is alapjaiban recseg-ropog. Illetve csipog, hogy igazán naprakész legyek. Hiszen, ha azt nézzük, hogy az egyik izraeli titkosszolgálat milyen összehangolt műveletre volt képes, akkor joggal kapjuk fel a fejünket. Csipogókba, rádió adó-vevőkbe elrejtett robbanószerkezetek titokzatos legyártása, álcázása, több fedett lépcsőn keresztül történő célba juttatása, majd ezekkel döntően terroristák, katonák elleni felhasználása meghaladja a forgatókönyvírók fantáziáját is.
A másik oldalról viszont azt látjuk, hogy a nagy szolgálatok egyre-másra szenvednek látványos kudarcokat.
Az oroszok az Ukrajna elleni támadás első pillanataiban téves információkkal látták el a hadsereget és a politikai vezetést is. Ez vezetett a Kijev elleni első támadás kudarcához. Ahogy a harctéri hírszerzésük sem tudta előre jelezni a kurszki régió elleni ukrán betörést. De az amerikai szolgálatok is leszerepeltek az afganisztáni kivonulás következményeinek a felbecsülésében. A washingtoni belpolitikai küzdelmekbe való direkt beavatkozásuk sem öregbítette a hírnevüket.
Az előbb az izraeli szolgálat sikeres akcióját említettem, ám ők is kudarcot vallottak a tavaly októberi Hamász-támadás esetében. Ilyenkor aztán gyorsan halljuk az ítéletet, hogy a klasszikus titkosszolgálatok ideje lejárt. Mondván, századunkban már nincs is igazán szükség rájuk, hiszen a széles nyilvánosság, a közösségi média korában a kémeknek leáldozott. De ne feledjük, hogy nem minden az, aminek látszik…
Néhány napja egy 1991-ben íródott cikk került nálunk a figyelem középpontjába. A Washington Postban arról írt a szerző – már akkor! –, hogy a titkos akciók korszakának leáldozott.
Több mint harminc évvel ezelőtt David Ignatius szerint a világ többé már nem titokban működik, hanem a nyílt cselekvés korszakát éljük. Azt állította, hogy az új világ kulcsa a nyílt hálózatépítés, a titkos műveletek régi koncepciója már elavult. Szerinte nyíltan kell támogatni a demokráciapárti aktivistákat, szabadságharcosokat, sőt a félkatonai szervezeteket is.
Ennek a nyíltnak mondott műveletnek az első lépcsője a különböző jogvédő, demokratikus átalakulást támogató szervezeteknek, bizottságoknak, alapítványoknak a létrehozása. Ezeken keresztül pedig a támogató aktivisták körének kiépítése, konferenciák szervezése, személyes kapcsolatok megteremtése. Úgy gondolta, ennek a nyíltnak kikiáltott munkának a legnagyobb hozadéka, hogy ezzel szemben a válaszcsapás esélye közel nulla. Hiszen a nyitottság maga a védelem, a nyílt finanszírozás a túlélés záloga. Ezzel szemben a CIA titkos műveletei megbuktak, a szolgálat hajlamos volt belegabalyodni a titkok szövedékébe.
A szerző végső konklúzióként már akkor felvetette, hogy a titkosszolgálatokat meg kellene szüntetni, hiszen eljárt felettük az idő. Aztán persze kiderült, hogy mégsem.
Szerintem ezt a több mint harmincéves írást érdemes úgy olvasni, mint amit maguk a szolgálatok rendeltek, sőt mondtak tollba. Hiszen mi van akkor, ha ez csak egy új eszköz és módszer kidolgozásának és bevezetésének a fedésére szolgált? Ahogy a csipogóknál a valós megrendelőt elrejtő cégek sora.
A látszólag nyílt szervezetek, hálózatok építése azóta is töretlen. Az amerikai demokráciaexport is folyik szerte a világban. A nyilvánosság a legjobb fedés. Egy-egy ország, társadalom destabilizálása, kormányok megbuktatása évtizedek óta szinte rutinszerűen zajlik a szemünk előtt.
Arab tavasz, színes és gyümölcsös forradalmak, Majdan téri harcok Kijevben. A világmédián keresztül mi meg faljuk a híreket. Ahogy a politikusok megbuktatásáról, lejáratásáról, csapdába csalásáról szólókat is. Amelyek látszólag pusztán a véletlen művei.
