Amennyiben mindenáron – politikai spekuláció okán – hibának minősíttetik a két történelmi esemény összevetése, azért mégis van egy közös többszörös, de nem a Szovjetuniót leváltó Oroszország, hanem az Egyesült Államok képében. Amely nagyhatalom egyszer cserben hagy, máskor fegyverrel is támogat, miközben fölösleges emberáldozat – no, nem amerikai polgároké – a végeredmény. A nagyhatalmak politikai filozófiája, mely kizárólag rájuk igaz, végtelenül egyszerű: Mi jó nekem?
A Fehér Ház döntéseit vizsgálva nehéz lenne levonni azt a következtetést: mindenki hibás, csak a magát a demokrácia bástyájának valló USA kormánya és gazdasági érdekkörei nem. Ilyen tanulságos körülmények között mi abban a világot megrázó szenzáció, hogy a mai magyar kormány azon kevesek egyike, amely kétszer is meggondolná, provokáljon-e bármilyen katonai nagyhatalmat külföldi érdekek miatt.
Különösen akkor, ha magyar emberek életét tenné ezzel kockára. Napjaink többfordulós, szerteágazó és mesterségesen gerjesztett politikai provokációi ugyanis rávilágítanak korunk egyik legnagyobb kihívására: a politika maga alá gyűrte a szakmát és ezzel kiszolgáltatottá válnak a társadalmak.
Hibahatáron belül van azt képzelni, hogy eljöhet egy olyan élethelyzet, amikor ismét ’56 szimbolikus helyszínein, például a Corvin közben kell fegyverrel védeni a magyar érdeket. Nem tud eljönni, hiszen a harc már jó ideje zajlik. Mi másként értelmezhető, hogy
a NATO-vezérkar azért vonja kérdőre Magyarországot, mert nem akar fegyvereket szállítani egy indokolatlan háborúhoz, támogatva emberek pusztítását, és nem akar, a fegyvergyárak profitját növelendő, magyar fiatalokat harctérre küldeni?
Vagy nem támadásként értelmezhető, amikor az Európai Unió bürokráciája megvonja Magyarországtól a kötelezően folyósítandó forrásokat, miközben mások megkapják? Ezek is ütközetek, külső politikai hatalmak össztüze egy szuverén országot önvédelmi küzdelemre kényszerítve, miközben szisztematikusan épp azokat akarják „kilőni”, akik már az első sorokban védik a hont. Ráadásul, kimondva vagy kimondatlanul a „baráti” külföld bizonyos elitje már szívesen látná valódi harctérré átalakulva Budapest utcáit, aminek segítségével külső katonai erők próbálják eltávolítani a választott magyar kormányt.
A politika hibáit, tévedéseit a szakma képes lenne korrigálni, ha felismerné, hogy itt-ott bizonyos politikusok a fejükre nőve nem nemzeti érdekeket képviselnek. A világ a feje tetejére állt: régen – Raimondo Montecuccoli szerint is – „pénz, pénz és pénz” kellett a háborúhoz. Ma viszont, a pénznek kell a háború.
Mit tesz ilyenkor a szakma? Kit vagy mit véd meg? A katona ismeri a halál leheletét, de a politikusoknak nincs ilyen tapasztalatuk. Talán, ha ők is megélnék a frontvonal borzalmait, gyorsabban eljutnának a tűzszünet gondolatához fegyveres konfliktusok idején. És ezzel megérkeztünk egy valóban sikamlós területhez. Századunk történéseiben egy olyan kihívás jelent meg, mely duplán jelent veszélyt az alternatíva nélküli demokráciákra. Az egyik tapasztalat az, hogy az a bizonyos, magát kiváltságosnak tekintő politikai elit egyre nagyobb hányada az ostobától terjed a csavarosagyú gonosztevőig. Ebből pedig következik, hogy épp itt lenne az ideje a politikuspályán belül a „rendszerváltásnak”, egyfajta – no nem egyetemi szintű – alkalmassági elővizsgának. Ennek hiányában léphet életbe – akarjuk vagy sem – a „szakma” lázadása az értelem és a többség érdekében. Érdemes ezt megvárni?!
A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!