Az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek bolsevikjai átköltöztek Nyugatra, és gyűlölnek mindent – Egon Friedell mester szavai a szemünk láttára válnak ismét valósággá:
Ekkor kezdetét vette ama pompás ponyvaregény, ami annyi csodálatot és iszonyatot váltott ki Európában. Három főhőse: legelőször is Jean-Paul Marat, e megveszett pincepatkány, akinek a közcsatornarendszer eldugulása lehetőséget ad, hogy előugorjon latrinájából és őrjöngve mindent felzabáljon. […] Mocskos, megszállott, korcs, vérbajos, és csillapíthatatlan gyűlölet tölti el mindenki ellen, aki mosakszik, épelméjű, és vérbaj nélkül való – jellegzetes képviselője egyszóval a forradalmi söpredéknek, a föld alatti egzisztenciáknak, akik lumpenkocsmákból, omladozó műhelyek sötétjéből, erdei rejtekhelyekről és föld alatti lyukakból bukkannak elő hirtelen.
Egon Friedell halhatatlan és tökéletes sorai ezek, amelyeket a nagy francia forradalom vezéralakjairól írt. És ezeket látjuk ismét őrjöngeni mindenütt. Ott vannak mindenütt. Az örök, akasztani, lincselni mindig kész lumpenprolik. Az igazi csőcselék, ami szemernyit sem változott a római arénák vérszomja óta.
Ezek jöttek „nácit” verni Budapestre tavaly februárban. Ezek estek neki a rendőröknek a minap Brüsszelben, a Magyar Ház előtt. Mert odabent egy olyan könyvbemutató volt éppen, ami nem nyerte el a tetszésüket. Ezek vadásznak zsidókra Amszterdamban. Ezek gyújtják fel a villamosokat ugyanott, ezek verődnek össze újra meg újra mindenütt, s lerakódnak, keményen, vastagon, mint a guanó.
Ezek fosztogatják az üzleteket szerte Amerikában, és felháborodnak, ha a fosztogatást fosztogatásnak meri nevezni valaki, ezek találták ki a BLM mozgalmat és lángba borították az Egyesült Államokat, mert egy drogos bűnöző szívrohamot kapott rendőri intézkedés közben. Ezek öntik le az emberiség legnagyobb alkotásait bármivel, hogy aztán hülye pofával üvöltözzenek a frissen leöntött kép előtt. Ezek ragasztják magukat az utakra, mert azt hiszik, attól majd jobb lesz, ezek „védik” így a környezetet, de az okostelefonjuk nélkül öt perc alatt megdöglenének. Ezek rajonganak minden idegenért, migránsért, másságért, mindegy, csak ne a saját vérem legyen, ne a saját kultúrám legyen, ne legyen semmi jogfolytonos, ne legyen az apám és az anyám, ne legyen heteroszexuális, ne legyen nőies és főleg ne legyen férfias. Ezek akarják összenyitni a világot, hogy megszűnjön minden nemzet és minden nemzeti, ne legyen többé semmi múlt, semmi örökség és semmi örökkévalóság, ne legyen Isten, ne legyen semmi eo ipso jó és eo ipso rossz, ne legyenek megkérdőjelezhetetlen értékek, ne legyenek hagyományok, ne legyenek nemek és ne legyenek családok, de ha mégis vannak családok, azok ne nőből, férfiból és gyerekekből épüljenek, azt ne, semmiképpen, éljen a hetvenkét-féle nemi identitás, és ezzel párhuzamosan tiltsuk be a pszichiátriát, zárjuk be az összes diliházat, romboljuk le a templomokat és az oltárokat. Ezek mániája a drogliberalizáció, imádják a nagyvárosok peremvidékén élő zombikat, ezek tapsikolják körbe egymást, meghatódva a hülye és felesleges „alkotásaiktól”, Fannikától, a hajléktalanhoz költöző transznemű prostitól, „szép a rút és rút a szép”, pusztuljon minden normalitás és minden normális. Ezek szerint ne autózzunk, ne repkedjünk, ne fűtsünk, ne használjunk atomot, gázt, olajat, szenet, fát, de legyen térerő meg fincsi meleg, ne együnk húst, mert a tehén szellent, bár a tehén akkor is szellent, ha történetesen nem esszük meg, de akkor is. Ezek akarnak megérteni mindent és mindenkit, kivéve a normálist, mert azt megvetik és gyűlölik. Ezek tagadják meg és röhögik ki a saját családjukat és múltjukat és minden előttük járó generációt, ezek „boomereznek”, miközben az égvilágon semmit, de semmit nem tettek hozzá ehhez a világhoz.
Ezek vitték át, fogukban tartva, a kommunizmust a túlsó partra…
És ezek fogják életre kelteni önmaguk ellenkező előjelű szélsőségét. Ha az a cél, hogy ezek a (neo)marxisták, antifák, kommunisták öljék egymást a (neo)nácikkal, a barnaingesekkel, akkor jó úton haladunk.
De ez a cél? Hol rontottuk el? Mivé lett a világunk, és miért lett ilyenné? Tud válaszolni valaki? S ha már ideidéztem, hát hadd kérdezzem meg ővele:
Létem ha végleg lemerűlt / ki imád tücsök-hegedűt? / Lángot ki lehel deres ágra? / Ki feszül föl a szivárványra? / Lágy hantu mezővé a szikla- / csípőket ki öleli sírva? / Ki becéz falban megeredt / hajakat, verőereket? / S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist? / Létem ha végleg lemerűlt, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!
Amúgy Nagy László utolsó interjújának végén Kormos István megkérdezi őt: – Tegyük fel, hogy ez a film megmarad. Mit üzensz azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szemközt veled? Ő így válaszol: – Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Ha lesz emberi szellemük, tudatom velük, üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük…
Nem telt el ötszáz, még ötven év sem. De van még emberi arcunk? Van még emberi szellemünk?
