Tegye fel a kezét, aki erre fizetett be! Jelentkezzen, aki ezt akarta! Vallja be, aki a rendszerváltás környékén ezt a jövőt képzelte el! Senki? Nem csodálom… Az a világ, amiről akkor álmodoztunk, nincsen többé. Lehet, hogy nem is volt soha, és csak az álmainkban, az illúzióinkban volt olyan és annyira szép és gazdag és szabad és tökéletes, mint akkor hittük. Ezt nem tudom, s már nem is fogom megtudni soha. De annál, ami most van, biztosan jobb volt. Jódolgában hülyült meg, hülyült el a nyugati világ, és szép lassan fel is számolja a „jódolgát”. Az emberhez méltó gondok – azok lettek oda legelőször.
Mindig ez van, amikor túl nagy a jólét, és megszokottá válik a szabadság. Akkor csak idő kérdése, mikor érkezik meg az a generáció, amelyik végképp elhülyül, és emberhez méltatlan gondokat gyárt magának. Majd belemerül a mindenféle szélsőségekbe, hogy végre fontosnak érezhesse magát, aztán tönkretesz mindent, és a dolgok kezdődhetnek elölről. Megérkeztünk ide.
A minap sok-sok méltatlankodó írást olvastam az erre szakosodott sajtóban, hogy micsoda rettenet ez az óraátállítás. Elviselhetetlen, gyalázatos, rosszat tesz, felforgat, nem lehet aludni ilyenkor. Istenem… Mennyire irigylem a problémáikat… Vajon mennyit foglalkoznának az óraátállítás borzalmaival ezek a szerencsétlenek egy lövészárokban dideregve vagy pókhassal éhezve? Netán három évente várva a kék útlevélre, amivel ki lehet utazni Nyugatra is, de nem biztos, hogy megkapod azt a kéket, nem biztos, hogy aláírja kérvényedet a tömbbizalmi, és egyáltalán…
Ezek most tényleg azt hiszik, hogy diktatúrában élnek. Micsoda nagy öröm lenne számomra, ha visszavihetném mindet az időben, fél évre Kádár bácsi cukrászdájába, fél évre Ceausescu poklába, aztán megdumcsiznánk a diktatúrát. Úgy megnézném, ahogy négy órát állnak sorba egy farmerért, utána meg egy Alföldi papucsért.
S aztán megkapnák a behívót, utaznának Ercsibe pontonos hidásznak, Csicsó törzsőrmester és Veres Róbert mérnök-őrnagy karjaiba. De nincsen ilyen többé. Szerencsére. Ám van helyette az, ami most van. Az óraátállítás kínja meg a genderproblémák.
Ki is vagyok én valójában? Egy férfi testbe zárt nő vagy egy női testbe zárt férfi? Vagy csak egy idióta s…ggfej, aki jódolgában nem tudja, mit csináljon? És hová lettek a mi régi, kedves, ókonzervatív homokosaink? Bemasíroztak a halhatatlanságba. És megérkeztek a helyükre a nem is tudom micsodák. De hogy teljesen feleslegesek, az biztos.
És bámulok rájuk, és Cseh Tamást dúdolok:
[…] Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál: / túléltem mindeneket, féldecis rezsimeket. / Egy magyar túlélő, címzetes vitézlő / tönkrement lábain, de áll önök előtt. / Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat, / és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak. / Hogy lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul, / kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul? / És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény, / hát elszállnak az első szélre! Mi lesz így? – kérdezem én.
Így. Pontosan így. S Van Gogh képein paradicsomleves csorog – meg a hülyék orcáján a nyál. Shakespeare-t pedig kiviszik a miniszterelnöki rezidenciáról, a halhatatlanok csarnokából, mert… Annyira mindegy, hogy mit mondanak, miért… Annyira mindegy, hogy bármikor mit mondanak… Annyira mindegy, hogy élnek-e… Annyira woke ez az egész… S hogy mi a woke? A teljes elsötétedés. A „Stop oil” meg Greta Thunberg. Mindet le kellene ragasztani az aszfaltra, de valami nagyon félreeső helyen. De nem így van és nem így lesz. Itt vannak, itt az összes. Az egyetemek idióta, tehát marxista oktatóinak fejéből pattantak elő, és elindultak végképp eltörölni a múltat. Közben azt üvöltik, hogy „irtsátok ki a zsidókat!”, és palesztin zászlókat lengetnek. Kommunisták, antifák, lóhímtagok.
Nem tetszik nekik a rendszer. Sehol, semelyik rendszer. „Hol a tagadás lábát megveti, világodat meg fogja dönteni” – ezt vallják, ezt hiszik, ezt teszik, Lucifer intelligenciája és eleganciája nélkül. Egy rakás jakobinus idióta. Ameddig a szem ellát. A mesterséges unintelligencia gyártotta le őket, és büdösek. Főleg a szájuk. Úgy mennek az utcára megdönteni a világot.
Az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek bolsevikjai átköltöztek Nyugatra, és gyűlölnek mindent – Egon Friedell mester szavai a szemünk láttára válnak ismét valósággá:
Ekkor kezdetét vette ama pompás ponyvaregény, ami annyi csodálatot és iszonyatot váltott ki Európában. Három főhőse: legelőször is Jean-Paul Marat, e megveszett pincepatkány, akinek a közcsatornarendszer eldugulása lehetőséget ad, hogy előugorjon latrinájából és őrjöngve mindent felzabáljon. […] Mocskos, megszállott, korcs, vérbajos, és csillapíthatatlan gyűlölet tölti el mindenki ellen, aki mosakszik, épelméjű, és vérbaj nélkül való – jellegzetes képviselője egyszóval a forradalmi söpredéknek, a föld alatti egzisztenciáknak, akik lumpenkocsmákból, omladozó műhelyek sötétjéből, erdei rejtekhelyekről és föld alatti lyukakból bukkannak elő hirtelen.
Egon Friedell halhatatlan és tökéletes sorai ezek, amelyeket a nagy francia forradalom vezéralakjairól írt. És ezeket látjuk ismét őrjöngeni mindenütt. Ott vannak mindenütt. Az örök, akasztani, lincselni mindig kész lumpenprolik. Az igazi csőcselék, ami szemernyit sem változott a római arénák vérszomja óta.
Ezek jöttek „nácit” verni Budapestre tavaly februárban. Ezek estek neki a rendőröknek a minap Brüsszelben, a Magyar Ház előtt. Mert odabent egy olyan könyvbemutató volt éppen, ami nem nyerte el a tetszésüket. Ezek vadásznak zsidókra Amszterdamban. Ezek gyújtják fel a villamosokat ugyanott, ezek verődnek össze újra meg újra mindenütt, s lerakódnak, keményen, vastagon, mint a guanó.
Ezek fosztogatják az üzleteket szerte Amerikában, és felháborodnak, ha a fosztogatást fosztogatásnak meri nevezni valaki, ezek találták ki a BLM mozgalmat és lángba borították az Egyesült Államokat, mert egy drogos bűnöző szívrohamot kapott rendőri intézkedés közben. Ezek öntik le az emberiség legnagyobb alkotásait bármivel, hogy aztán hülye pofával üvöltözzenek a frissen leöntött kép előtt. Ezek ragasztják magukat az utakra, mert azt hiszik, attól majd jobb lesz, ezek „védik” így a környezetet, de az okostelefonjuk nélkül öt perc alatt megdöglenének. Ezek rajonganak minden idegenért, migránsért, másságért, mindegy, csak ne a saját vérem legyen, ne a saját kultúrám legyen, ne legyen semmi jogfolytonos, ne legyen az apám és az anyám, ne legyen heteroszexuális, ne legyen nőies és főleg ne legyen férfias. Ezek akarják összenyitni a világot, hogy megszűnjön minden nemzet és minden nemzeti, ne legyen többé semmi múlt, semmi örökség és semmi örökkévalóság, ne legyen Isten, ne legyen semmi eo ipso jó és eo ipso rossz, ne legyenek megkérdőjelezhetetlen értékek, ne legyenek hagyományok, ne legyenek nemek és ne legyenek családok, de ha mégis vannak családok, azok ne nőből, férfiból és gyerekekből épüljenek, azt ne, semmiképpen, éljen a hetvenkét-féle nemi identitás, és ezzel párhuzamosan tiltsuk be a pszichiátriát, zárjuk be az összes diliházat, romboljuk le a templomokat és az oltárokat. Ezek mániája a drogliberalizáció, imádják a nagyvárosok peremvidékén élő zombikat, ezek tapsikolják körbe egymást, meghatódva a hülye és felesleges „alkotásaiktól”, Fannikától, a hajléktalanhoz költöző transznemű prostitól, „szép a rút és rút a szép”, pusztuljon minden normalitás és minden normális. Ezek szerint ne autózzunk, ne repkedjünk, ne fűtsünk, ne használjunk atomot, gázt, olajat, szenet, fát, de legyen térerő meg fincsi meleg, ne együnk húst, mert a tehén szellent, bár a tehén akkor is szellent, ha történetesen nem esszük meg, de akkor is. Ezek akarnak megérteni mindent és mindenkit, kivéve a normálist, mert azt megvetik és gyűlölik. Ezek tagadják meg és röhögik ki a saját családjukat és múltjukat és minden előttük járó generációt, ezek „boomereznek”, miközben az égvilágon semmit, de semmit nem tettek hozzá ehhez a világhoz.
Ezek vitték át, fogukban tartva, a kommunizmust a túlsó partra…
És ezek fogják életre kelteni önmaguk ellenkező előjelű szélsőségét. Ha az a cél, hogy ezek a (neo)marxisták, antifák, kommunisták öljék egymást a (neo)nácikkal, a barnaingesekkel, akkor jó úton haladunk.
De ez a cél? Hol rontottuk el? Mivé lett a világunk, és miért lett ilyenné? Tud válaszolni valaki? S ha már ideidéztem, hát hadd kérdezzem meg ővele:
Létem ha végleg lemerűlt / ki imád tücsök-hegedűt? / Lángot ki lehel deres ágra? / Ki feszül föl a szivárványra? / Lágy hantu mezővé a szikla- / csípőket ki öleli sírva? / Ki becéz falban megeredt / hajakat, verőereket? / S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist? / Létem ha végleg lemerűlt, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!
Amúgy Nagy László utolsó interjújának végén Kormos István megkérdezi őt: – Tegyük fel, hogy ez a film megmarad. Mit üzensz azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szemközt veled? Ő így válaszol: – Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Ha lesz emberi szellemük, tudatom velük, üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük…
Nem telt el ötszáz, még ötven év sem. De van még emberi arcunk? Van még emberi szellemünk?
