Persze a háborús pszichózis, az LMBTQ-propaganda, a kritikai fajelmélet meg a tömeges bevándorlás igen. De valójában ezek egyike sem tartozik az amerikai alapértékek közé. Mert a legalapvetőbb amerikai érték, az alapító atyák elveinek és szándékának megfelelően, a meritokrácia. Az, hogy ha valaki tehetséges, szorgalmas, kitartó, akinek érdemei vannak, azt a társadalom valamilyen módon jutalmazza, értékeli. Amiből aztán a kapitalizmus is szárba szökkent. És ott intézményesült és tökéletesedett ki az ókori görögök által kitalált demokrácia is. Ami már persze szintén eltorzult, de erről sem az alapító atyák tehetnek.

Az utóbbit, a demokrácia teljes eltorzítását különösen zokon vesszük tőlük. Az orosz vagy a kínai rendszert a legkevésbé sem szeretjük, pláne nem szeretnénk egyik típusú rendszerben sem élni. A sajátunkban szeretnénk élni, ami egyértelműen az amerikaira hasonlít. De Amerikával szemben sokkal magasabbak az elvárásaink is.

És az, hogy minden torzulás és vadhajtás ellenére mennyivel jobb az a világ, ahol nemcsak az amerikai politikai mentalitás, de az amerikai gazdasági módszerek, sőt maguk az amerikai cégek is markánsan jelen vannak, arra kiváló példa két latin-amerikai ország összehasonlítása. Ez a két ország pedig: Chile és Venezuela.

Kezdjük a rossz példával!

Egész Dél-Amerika valaha, különösen a második világháború után, az ígéret földje volt. Még a Marshall-segély előtt járunk, és a szétbombázott, lepusztított Európához képest fényes volt a jövője. 

(A második helyezett Szaúd-Arábiának 270 körül, Irán a harmadik 200-zal.) De hogyan is alakult ennek a természeti kincsekben gazdag, ráadásul gyönyörű, homokos tengerpartokat, bő vizű trópusi folyókat, sűrű őserdőket és havas hegycsúcsokat egyaránt birtokló országnak a sorsa az elmúlt nyolcvan évben?

1948-ban az íróból lett elnök, Rómulo Gallegos által vezetett, Acción Democrática nevű (nagyjából szociáldemokrata) párt hatalmát egy katonai puccs döntötte meg, Marcos Pérez Jiménez katonatiszt vezetésével, akinek jobboldali diktatúrája 1958-ig tartott. Ekkor történt az olajárak első nagy felfutása, amiből Pérez jelentős állami beruházásokat finanszírozott, nagy gazdasági növekedést és életszínvonal-emelkedést ért el.

1958-ban jött az újabb puccs, ezúttal Wolfgang Larrazábal tengerésztiszt vezetésével, és Jiménez Dominikára menekült. Bár eredetileg az USA szövetségesként tekintett Larrazábalra, és masszív befektetések is érkeztek az országba, de az olajbevételekre kivetett adó 46-ról 60 százalékra emelésén az iparág felháborodott. Egy átmeneti időszakot követően novemberben választást tartottak, ahol a Fidel Castróval barátkozó, titokban a Szovjetunió által is támogatott Larrazábalt legyőzte az ellenfele, az Acción Democrática színeiben induló Rómulo Betancourt, aki 1945 és ’48 között már volt elnök. Őt tekintik a venezuelai demokrácia atyjának. A harmadik induló, a COPEI nevű, nagyjából keresztényszocialista párt alapítója, Rafael Caldera kikapott ugyan, de később, 1969-ben megválasztották elnöknek.

Venezuela klasszikus kétpárti demokráciá­vá vált, amerikai mintára. És sokak szerint épp ez volt a baj: ez egy korrupt demokrácia volt. A két párt elitje megegyezett egymással, a prosperáló olajüzletből származó hatalmas vagyonok szűk körben maradtak, és bár egy törékeny középosztály kialakult, főleg a fővárosban, Caracasban és az olajkitermelés központjában, Maracaibóban, de a szélesebb, szegényebb néprétegek körébe a gazdasági növekedés szinte egyáltalán nem szivárgott le.

Az elemzők szerint ennek volt a következménye Hugo Chávez hatalomra kerülése, aki 1992-ben már próbálkozott egyszer, de ezt leverték, és Chávezt bebörtönözték. Két év múlva azonban kiengedték, megalapította az Ötödik Köztársaság Pártját (később több párt egyesülésével Egyesült Venezuelai Szocialista Párt lett), 1999-ben ennek színeiben meg is nyerte a választást. És innen indult az ország tönkremenetele…

Chávez államosította a főbb iparágakat, köztük természetesen az olajat. A magas bevételekből eleinte különböző szociális programokat indított, de az olajárak esése és az állami, tervgazdasági irányítás hamar padlóra tette a venéz gazdaságot. Hiány alakult ki az üzletekben, amiért Chávez a „gazdagokat” kiáltotta ki bűnbaknak, és konkrétan gazdasági háborút üzent a jómódúaknak. A kiváló kommunista gondolat egyre mélyebb válságot idézett elő, ami a mai napig is tart. Chávez 2012-es halála óta már Nicolás Maduro, egykori buszsofőr az elnök, de a választások 2000, Chávez második győzelme óta gyakorlatilag csak színjátékként funkcionálnak. Sikerült azonban kiépíteni egy olyan diktatórikus rendszert, és egy azt támogató, Kubában kiképzett vezetőkből álló hadsereget, amely gyakorlatilag bebetonozta őket a hatalomba.

Az elmúlt nagyjából húsz év során szemmel látható a gazdaság és az infrastruktúra szétesése, a közállapotok folyamatos romlása. Egyetlen kivétel a közbiztonság: míg Caracas sokáig a világ egyik legveszélyesebb városa volt, a 2010-es évekre még a korábbinál is fokozottabban, mára azonban meglepően biztonságossá vált. Ez azonban csak felemás eredmény: az oka az, hogy bűnözők százezrei mentek el Amerikába. Ahol a Biden-kormányzat előzékeny bevándorláspolitikájának köszönhetően (hiszen a határvédelem „rasszista dolog”), a liberálisok tapsvihara közepette ezek a bűnbandák terítik a fentanilt, és a tagjaik erőszakolnak és ölnek meg időnként egy-egy diáklányt futás közben.

És hiába van rengeteg olajuk, a feldolgozott, ténylegesen felhasználható termékeket már importálniuk kell! Emiatt a világ legnagyobb olajtartalékával rendelkező országban konkrétan benzinhiány van, hatalmas sorokkal egy-egy épp nyitva tartó benzinkútnál.
Mindig büszkén mondták, hogy a dél-amerikai, azon belül pláne a venezuelai kommunizmus az más! Mert nemzeti jellegű, nem kozmopolita. Ez lehet – de amiben nem más, az az, hogy nem működik.

És mi történt mindeközben Chilében? Hát az, hogy ők már hamarabb megkapták a kommunizmust – de szerencséjükre hamar át is estek rajta. A politikailag stabil rendszerben akkor még hat (ma már négy)-évente megrendezett demokratikus választások során 1970-ben jött Salvador Allende, az első demokratikusan megválasztott, deklaráltan marxista vezető Latin-Amerikában. (És nagyjából az egész világon.) És ahogy a marxista vezetők mindig teszik, gyorsan nekilátott országa tönkretételének. Kezdődtek az államosítások, először a rézbányászatban és a bankszektorban, jött a 150 százalékos infláció, és az ideológiai indoktrináció az iskolákban és az államigazgatásban.

Az volt a szerencse, hogy a kongresszusban a kereszténydemokraták maradtak többségben, így Allende nem tudott teljhatalmat kialakítani. De ámokfutásának a parlament így sem tudott véget vetni, ahhoz egy katonai puccsra volt szükség. Allende öngyilkos lett, a hatalom pedig Augusto Pinochet kezébe került, és ott is maradt egészen 1989-ig.

Pinochet megítélése kétségtelenül ellentmondásos. A nemzetközi sajtóban egyértelműen fasiszta gonosztevőként jelenítik meg, halálának évfordulóin azonban a mai napig százezrek mozdulnak meg emlékezni „Gracias” feliratokkal. A kommunisták számára a stadionok fölött biztosított ingyenes helikopterutazások valóban nem voltak túl elegánsak (merthogy az utasok mindig kirepültek ezekből), de a chilei gazdaság kiemelkedően teljesített a régióban. Hatalmas mennyiségű amerikai tőke érkezett az országba, és nemcsak az elit részesült a javakból, hanem egy széles középosztály is kialakult.
1989-ben ismét szabad választásokat tartottak, és azóta is stabil nemcsak a demokrácia, de a chilei gazdaság is. Már-már majdnem első világbeli jegyeket is mutat az ország, még ha nem is téveszthető össze Nyugat-Európával. (Mondjuk Nyugat-Európa egyre jobban hasonlít a Közel-keletre, de ez egy másik sztori…) 

A latin-amerikai országok többségében domináns favellák (Venezuelában ranchónak hívják), az általában domboldalakra épült, háznak sokszor alig nevezhető tákolmányokból álló, leginkább lopott áramot használó nyomornegyedek is léteznek, de sokkal kevesebb van belőlük, mint a környező országokban. A lakosság döntő többsége viszont normális körülmények között él. A főváros, Santiago, vagy a tengerparti Valparaiso és Vina del Mar is egészen jó városképet mutat. Parkokkal, jó tömegközlekedéssel, telis-tele boltokkal, éttermekkel, nem utolsósorban amerikai cégek helyi lerakataival.
Chilében él a meritokrácia. Venezuelában megölték. 

Erre alapozva ugyanakkor a nemzeti sajátosságokat is figyelembe véve egy-egy ország ki tudja alakítani a saját kormányzati, gazdaságszervezési rendszerét. De a „nép nevében” fellépő, ideológiavezérelt kalandorokat nem szabad az országok élére engedni. Ez Latin-Amerika legfőbb tanulsága számunkra is.