J’accuse! „Vádolom!” – Émile Zola 1898-as híres nyílt levelének címe az egyetlen elképzelhető mód annak leírására, ami a nagy-britanniai tömeges gyermekbántalmazással kapcsolatban megfogalmazható.
Több mint negyedmillió kislányt raboltak el muszlim gyermekmolesztáló bandák csaknem négy évtizeden keresztül a rendőrség, politikusok, újságírók és gyermekvédelmi alkalmazottak szeme láttára. Ezek nemcsak szemet hunytak a 12-13 éves kislányok bedrogozása és tömeges megerőszakolása felett, hanem számos esetben aktív beleegyezésüket, sőt segítségüket adták ehhez.
Miért? Azért, hogy akár gyermekéletek árán is a multikulturalizmus ortodoxiáját védjék.
Vádolom az erkölcsi dekadencia legaljára süllyedt politikusokat, akik a muszlim szavazatok elvesztését nagyobb bajnak ítélték, mint azt a poklot, amelyet tíz- és tízezer teljesen védtelen brit kislánynak kellett elviselnie a mocskos, állati szintre süllyedt erőszakolók könyörtelen kezében. Azt a rájuk kényszerített kábítószert, beléjük öntött alkoholt és megszámolhatatlan alkalmat, amikor szexuális deviánsok beteg igényeinek kielégítését kellett elszenvedniük.
Konzervatív, munkáspárti, liberális brit politikusok mind jobban féltek a rasszizmus vagy az iszlamofóbia vádjától, mint attól, hogy egy olyan társadalomnak engedjenek szabad utat, amelyben a pedofília, a nemi erőszak és a gyermekek kínzása engedélyezett.
Ha ez az ára annak, hogy a diverzitás és a „nyílt társadalom” dogmái sértetlenek maradhassanak, ám legyen – gondolták.
Egyetlen rendőr sem veszítette el munkáját, aki elzavarta a hozzá forduló megkínzott gyermeket vagy az erőszakolók helyett a kétségbeesett szülőket tartóztatta le. Igen, volt ilyen is. Egyetlen gyermekvédelmi dolgozó nem lett felelősségre vonva azért, hogy amikor egy-egy kislánynak sikerült megszöknie kínzóitól, készségesen visszaadta őket a pedofilbandának, mint valami szökött kutyát. És egyetlen politikusnak sem kellett félnie attól, hogy választói haraggal kell egyszer szembesülnie, amikor elmulasztotta legfontosabb feladatát, a gyermekek védelmét. Dehogyis!
A volt főügyész, akinek a kötelessége lett volna vádat emelni a gyermekerőszakoló bandák és ezek kiszolgálói ellen, ma a miniszterelnöki székben ül. Úgy hívják: Keir Starmer. És az a politikus, aki anno elutasította a vizsgálatot az akkor már ipari szintű gyermekprostitúció ügyében – képzeljék el! –, jelenleg a nők és lányok elleni erőszak megállításáért felelős államtitkárhelyettes. Jess Phillips a neve.
Vádolom a brit muszlim közösséget, amiért ahelyett, hogy maguk leplezték volna le a 99 százalékban pakisztáni vagy észak-afrikai származású szadista elkövetőket, szavazataikkal támogatták azon politikusokat, akik hajlandók voltak szemet hunyni a pedofilbandák fölött. Sőt magukat a konkrét elkövetőket is védték, rasszizmussal és iszlamofóbiával vádolva az ellenük fellépő hatóságokat. Tízezrével vonulnak az utcákon terrorista szervezetekkel való szolidaritást mutatva, de az egy cseppet sem zavarja őket, hogy férjeik, fiaik védtelen kislányokat erőszakolnak meg tömegesen. Végtére is az áldozatok fehér britek, mi közük hozzájuk, nemde?
