„Pride nélkül nincs szabadság” – zeng a harci jelszó a USAID-árvák legfőbb üzenőfalán. A tantétel mögött az az okoskodás, hogy a pride léte vagy nemléte egyedülálló módon méri – méghozzá teljesen objektív módon –, hogy valahol létezik-e szabadság vagy sem. Valószínűleg a szabadság léte vagy nemléte számszerűsíthető is, hiszen mire volnának a nemzetközi NGO-k, ha nem erre? (Emlékszünk még a „korrupcióindexekre”? Ezek is kiválóan mérték rendkívül objektív módon a korrupció érzetét. És az érzelem tény.)  

Ezek szerint a pride-ba mint egyetlen eseménybe sűrűsödik össze a szabadság teljes lényege. Olyasmi lehet ez a liberális teológiában, mint a keresztények számára a húsvét. Elég gyatra utánzat az előbbi, de nincs mit tenni, a valláspótlékok is hanyatlásnak indultak.  

Kezdjük azzal a fejtörővel, hogy vajon létezhetnek-e abszolút, feltétlen jogok? Liberális meseországban – a haladás feltételezett végállomásában – abszolút jogok vannak, tökéletes harmóniában, nem zavarják egymást. Kizárólag a múlt sötét relikviái – hagyományok, tekintélyek, előítéletek, vallás – zavarják ezek érvényesülését. Ha ezeket eltakarítjuk, megvalósul a liberális paradicsom, totális szabadságban élhet mindenki. Az én totális szabadságom semmiben sem zavarja a másik totális szabadságát.  

A valóságban ez a „totális szabadság” és az egymást nem zavaró abszolút jogok persze ugyanúgy nem léteznek, mint a többi liberális fantazmagória a nemváltásról és hasonlókról. A jogok szüntelenül összeütközésbe kerülnek egymással, és minden esetben döntésre van szükség. Végtelen azoknak a szempontoknak a sora, amelyeket az ilyen döntések során figyelembe kell venni, és jó esetben e döntéseket sem igazolják „abszolút” igénnyel. Esetről esetre mások lehetnek a szempontok, a konkrét körülmények módosítanak rajtuk és így tovább.  

Feltétlen jogok épp úgy nem léteznek, mint az absztrakt és totális szabadság. A jogok szükségképpen feltételesek, nagyon is konkrét körülményekhez, viszonyokhoz kötöttek. A szabadság pedig mindig egy konkrét, adott közösség szabadsága. Akik éltek már diktatúrában, azok ismerik azt a retorikai-ideológiai trükköt, amikor a felszabadítók a „proletariátus” meg az „emberiség” szabadságára hivatkozva korlátozzák a konkrét szabadságokat. A vágyott, végső felszabaduláshoz ugyanis a jelenben korlátozni kell a részleges, tökéletlen szabadságokat. 

Jelen esetben az lehet releváns kérdés, hogy vajon a gyülekezési jog bármilyen indokkal korlátozható-e. (Ugye, a pride betiltásáról még nincs szó, csak arról, hogy a felvonulás résztvevőinek is ugyanazokat a szabályokat kell betartaniuk, mint mindenki másnak. Például közterületen rendesen fel kell öltözni.) Liberális barátaink bajban vannak, ugyanis korábban – tisztelet a kivételnek – könnyedén elfogadták, támogatták, méltatták, követelték e jog korlátozását, ha „szélsőjobboldaliakról”, „nácikról”, „gyűlöletbeszédről” vagy épp a járványról volt szó. Nagyjából egy hónapja őrjöngtek (ismét) ugyanezek a politikai és médiaerők, hogy miért hagyják, hogy megtartsák a kitörés túrát. A járvány idején szinte nem telt el nap, hogy a haladó fórumok ne rimánkodtak volna a létezőknél drasztikusabb korlátozásokért. A miniszterelnök utasítására az Izrael elleni merénylet után betiltották a „palesztinpárti” demonstrációkat, és ebben az esetben sem emlékszünk arra, hogy a haladók hevesen tiltakoztak volna (nem mintha nekünk ezek hiányoztak volna). Ezekben az esetekben vagy elfogadták a gyülekezési jog korlátozását, vagy egyenesen kiterjesztették volna azt. 

Valójában csak az következetes, aki szerint semmilyen indokkal nem korlátozható a gyülekezési jog, ám ez a következetesség is az ököré, és további abszurdumokhoz vezet. A józan ész nem ismeri az abszolút, feltétlen jogokat. Utóbbiak az ideológia gyermekei.   

A kérdés az, hogy ha a korábbi liberális érzékenységek és félelmek alapján felvonulások, rendezvények betilthatók voltak, akkor ezek miért jogos indokok, míg a mostani módosítás mögötti érvek miért nem azok? Ha a gyülekezési jog mégsem abszolút, akkor hogyan döntsük el, melyik korlátozás helyes és melyik nem? A közszemérem vagy a gyerekek védelme ósdi, elavult és önkényes megfontolások, de a „náci veszély” nem az? (És ne feledjük, a „náci veszély” a „náci beszéddel” kezdődik, így e logika alapján a pride sem ártalmatlan rendezvény!) Az, hogy ugyanazok az erők kívánják most abszolútként feltüntetni a gyülekezési jogot, míg korábban abszolút korlátozni akarták, a „represszív tolerancia” gyakorlati megnyilvánulása. A mindennapok embere ezt képmutatásnak nevezné, a baloldal valószínűleg dialektikának. 

Rontja az összképet az is, hogy a liberálisok által mintaországoknak tekintett nyugatiak többségénél lassan nemzeti, sőt szakrális ünnep a pride, cserébe ütik-vágják-lövik a munkás tüntetőket, jogfosztottá teszik az „oltatlanokat” (ó, de rég is volt már, majd elfelejtettük!), esetleg lecsukják azokat, akik nem megfelelő kommenteket helyeznek el a Facebookon. Ott az abszolút, számszerűsíthető mércék alapján hogy áll a szabadság ügye? Vagy ha a szabadság leglényege a pride-ban kulminálódik, akkor más jelenségek esetében a szabadság kérdése irreleváns, azokban ez a probléma nincs jelen?  

Úgy tűnik, minden korábbi híresztelés ellenére vannak abszolútumok a liberális teológiában, csak kicsit furcsák – a csecsemők élve szeletelésének joga például megelőzi az élethez való jogot, méregzöld, egészségügyi és számtalan egyéb megfontolásból szerintük korlátozhatóak a nagyon is konkrét szabadságjogok, az abszolút szabadság abszolút és egyedüli mércéje pedig a pride léte vagy nemléte. Utóbbi tétel legalább annyira abszurd, mint amikor egyes jobboldaliak érveltek amellett, hogy „amíg van Pride, semmi sincs rendben” – így a Kádár-rendszer például minden bizonnyal jobb volt, hiszen akkor nem volt pride. 

Ami a tartalmi kérdéseket illeti, a pride mindig is egy importtermék volt. Amilyen jelenségek miatt annak idején kialakult, azok ismeretlenek Magyarországon, és ma már ott sincs nyomuk sem, ahol a Mozgalom megszületett (sőt!). Magyarországon sem most, sem korábban nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel, a Rákosi-korszakot leszámítva nem üldözték a homoszexuálisokat. De a Rákosi-korszak is import volt. 

Az import hatását valószínűleg érezték azok a multiknál dolgozók, akiknek kötelezően ki kellett vonulniuk a XXI. század haladó majálisára, és végigülniük a fárasztó diverzitás kurzusokat. És látva azt, hogy meddig jutott az autoriter baloldal a „toleráld, te rohadék!” mozgalommal (a „toleráld” újbeszélül: érts egyet, ismerd el, szeresd, ünnepeld) ott, ahol ez ortodoxiává vált, az ezzel szemben kritikus emberek pedig számkivetetté, talán mégsem a mi veszteségeink nagyobbak szabadság ügyileg.  

Magyarországon nem volt és ma sincs intézményesített „homofóbia”. Persze nem létező jelenségekkel szemben is szabad tiltakozni és gyülekezni (bár a pride egyáltalán nem erről szól, hanem a Mozgalomról), pusztán ugyanazokat a szabályokat kell ezek során betartani, amelyek mindenki másra is vonatkoznak. A módosítás egy privilégiumot szüntet meg - amely privilégium még csak nem is a szexuális kisebbségeknek volt fenntartva, hanem a Mozgalomnak.