Valójában csak az következetes, aki szerint semmilyen indokkal nem korlátozható a gyülekezési jog, ám ez a következetesség is az ököré, és további abszurdumokhoz vezet. A józan ész nem ismeri az abszolút, feltétlen jogokat. Utóbbiak az ideológia gyermekei.   

A kérdés az, hogy ha a korábbi liberális érzékenységek és félelmek alapján felvonulások, rendezvények betilthatók voltak, akkor ezek miért jogos indokok, míg a mostani módosítás mögötti érvek miért nem azok? Ha a gyülekezési jog mégsem abszolút, akkor hogyan döntsük el, melyik korlátozás helyes és melyik nem? A közszemérem vagy a gyerekek védelme ósdi, elavult és önkényes megfontolások, de a „náci veszély” nem az? (És ne feledjük, a „náci veszély” a „náci beszéddel” kezdődik, így e logika alapján a pride sem ártalmatlan rendezvény!) Az, hogy ugyanazok az erők kívánják most abszolútként feltüntetni a gyülekezési jogot, míg korábban abszolút korlátozni akarták, a „represszív tolerancia” gyakorlati megnyilvánulása. A mindennapok embere ezt képmutatásnak nevezné, a baloldal valószínűleg dialektikának. 

Rontja az összképet az is, hogy a liberálisok által mintaországoknak tekintett nyugatiak többségénél lassan nemzeti, sőt szakrális ünnep a pride, cserébe ütik-vágják-lövik a munkás tüntetőket, jogfosztottá teszik az „oltatlanokat” (ó, de rég is volt már, majd elfelejtettük!), esetleg lecsukják azokat, akik nem megfelelő kommenteket helyeznek el a Facebookon. Ott az abszolút, számszerűsíthető mércék alapján hogy áll a szabadság ügye? Vagy ha a szabadság leglényege a pride-ban kulminálódik, akkor más jelenségek esetében a szabadság kérdése irreleváns, azokban ez a probléma nincs jelen?  

Úgy tűnik, minden korábbi híresztelés ellenére vannak abszolútumok a liberális teológiában, csak kicsit furcsák – a csecsemők élve szeletelésének joga például megelőzi az élethez való jogot, méregzöld, egészségügyi és számtalan egyéb megfontolásból szerintük korlátozhatóak a nagyon is konkrét szabadságjogok, az abszolút szabadság abszolút és egyedüli mércéje pedig a pride léte vagy nemléte. Utóbbi tétel legalább annyira abszurd, mint amikor egyes jobboldaliak érveltek amellett, hogy „amíg van Pride, semmi sincs rendben” – így a Kádár-rendszer például minden bizonnyal jobb volt, hiszen akkor nem volt pride. 

Ami a tartalmi kérdéseket illeti, a pride mindig is egy importtermék volt. Amilyen jelenségek miatt annak idején kialakult, azok ismeretlenek Magyarországon, és ma már ott sincs nyomuk sem, ahol a Mozgalom megszületett (sőt!). Magyarországon sem most, sem korábban nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel, a Rákosi-korszakot leszámítva nem üldözték a homoszexuálisokat. De a Rákosi-korszak is import volt. 

Az import hatását valószínűleg érezték azok a multiknál dolgozók, akiknek kötelezően ki kellett vonulniuk a XXI. század haladó majálisára, és végigülniük a fárasztó diverzitás kurzusokat. És látva azt, hogy meddig jutott az autoriter baloldal a „toleráld, te rohadék!” mozgalommal (a „toleráld” újbeszélül: érts egyet, ismerd el, szeresd, ünnepeld) ott, ahol ez ortodoxiává vált, az ezzel szemben kritikus emberek pedig számkivetetté, talán mégsem a mi veszteségeink nagyobbak szabadság ügyileg.  

Magyarországon nem volt és ma sincs intézményesített „homofóbia”. Persze nem létező jelenségekkel szemben is szabad tiltakozni és gyülekezni (bár a pride egyáltalán nem erről szól, hanem a Mozgalomról), pusztán ugyanazokat a szabályokat kell ezek során betartani, amelyek mindenki másra is vonatkoznak. A módosítás egy privilégiumot szüntet meg - amely privilégium még csak nem is a szexuális kisebbségeknek volt fenntartva, hanem a Mozgalomnak.