Elsődleges a mocsár lecsapolása

Lukács Csaba, a Magyar Hang lapigazgatója néhány napja a Facebook-oldalán azzal osztotta meg Nicolae Ceausescu 1989. december 20-án elmondott, a temesvári forradalmárokat lehuligánozó, s a spontán népfelkelést idegen ármánynak beállító emlékezetes tévés beszédének szövegét, hogy íme, N. C. „békepárti, szuverenista államférfi beszéde”, melynek „a mai magyar kormány retorikájával és tervezett alkotmánymódosításával való esetleges hasonlósága kizárólag a véletlen műve”.

Az idézett Facebook-bejegyzés szerzője 1971-ben született Székelyudvarhelyen, megélte a Ceausescu-kort, 19 éves volt a rendszerváltás idején, 1992-ben költözött Belső-Magyarországra. Világlátott, olvasott ember, aki nyilvánvalóan tudja, hogy ez az inszinuáció mennyire alaptalan. Kizárt dolog, hogy ne lenne tisztában azzal, hogy az 1989-ben megbukott, majd kivégzett diktátor mit képviselt, s azt is láthatja, hogy mi zajlik ma, hogy Orbán Viktor a nyugati világ normálisan gondolkodó részének ikonjává vált, s hogy napjainkban Donald Trump szavaival élve „a mocsár lecsapolása”, a globalista hatalmi gócok befolyásának visszaszorítása zajlik.

De hát van, akinek bizonyos helyzetekben semmi nem drága, a saját hitelesség sem, és előáll egy ilyen felszínes párhuzammal, aminek részletes cáfolatába belemenni egyenesen megalázó lenne. Igen, a szuverenitáspártiság nemcsak a nemzetük sorsa iránt felelősséget érző államférfiak sajátja, hanem tébolyult, véreskezű diktátoroké is.

Igen, nemcsak a taktikai szintet meghaladva nemzetstratégiában, történelmi távlatokban, nemzetépítő államban s nem mellesleg demokratikus keretekben gondolkodó történelmi személyiségek igyekeznek a globalista világhatalom ármányait kivédeni, hanem abszurd ideológiákat hirdető zsarnokok is, mint az egykori román diktátor. Ami a demokráciát illeti, hatalmas szemellenzők kellenek ahhoz, hogy valaki ne lássa, mennyivel előrébb tart Magyarország a jogállam legalapvetőbb kérdéseiben a lelkiismereti szabadságtól a szólásszabadságon át a sajtószabadságig, mint „fejlett” Nyugat.
Nagy lehet a pánik a másik oldalon, ha ilyen erkölcsi és intellektuális szintre süllyed a kommunikáció. Mert a jobb sorsa érdemes, pályájáról a G-napon eltérített erdélyi tollforgató vélhetően maga által sem komolyan vett, primitivitásában szekunder szégyent indukáló álpárhuzama messze nem egyedülálló, tele van hasonlókkal a brüsszelita komprádor sajtó.

Rájuk jár a rúd, kétségkívül. Sokan várják, hogy mire jut László András kormánybiztos, még ha nem is derül fény olyan, nemcsak vérlázító, de szórakoztató pénzügyi tételekre, mint amiket Donald Trump legutóbb személyesen hozott nyilvánosságra, az egerek nyolcmillió dolláros transzneművé tételétől a mozambiki férfiak körülmetélését célzó tízmillión át a világ legkülönbözőbb részein folytatott LMBTQ-propagandára szánt sok-sok millióig.
De azt már most látni lehet, hogy az USAID-pénzekkel és brüsszeli támogatásokkal kitömött hazai zsoldoshadsereg a saját hazájának érdekei ellen végzett aknamunkát hosszú ideje. Teljesen mellékes, hogy valóban hittek-e abban, amit hirdettek, vagy a pénz motiválta őket ártó tevékenységükben. Még olyan, a nemzeti érdekek szempontjából teljesen evidens kérdésekben is képesek voltak az abnormalitás oldalra állni, mint a migráció, a gender és a háború – nem véletlen, hogy ezek voltak a nemzeti erők hívószavai a legutóbbi választási kampányban.

A normalitás mellett hadd említsük a moralitás kérdését is! Még a nemzeti oldalon is sokan elfogadják, hogy külpolitikai síkon az ukránpártiság morálisan megalapozott lenne, míg a magyar kormánynak békepártisága és a konnektivitásra alapozott racionális alapállása ezzel szemben úgymond csak „realista”. Holott a morális szempontok is egyértelműen a nemzeti konzervatív oldalt erősítik!

Morális lenne ártatlan emberek, családapák és életük elején levő fiatalok százezreit a szinte biztos halálba vezényelni a „birodalmi Amerika” gyarmati érdekeiért Ukrajna valójában sosem létezett szuverenitására hivatkozva? Nem különös, hogy ugyanaz a szellemi kör aggódik Ukrajna területi épségéért, amelynek egyes tagjai a határon túli magyarok ellen uszítanak évtizedek óta, mások meg a történelmi Magyarországot darabokra szaggató trianoni békediktátumot relativizálják, odáig merészkedve, hogy képesek azt igazságosnak nevezni, sőt azt állítani, hogy lényegében jól jártunk vele?

Morális gyermekeket a tágan értelmezett média minden eszközével nemváltónak csúfolt, csonkoló műtétbe belehajszolni és szabotálni vagy egyesen szankcionálni azok tevékenységét, akik a normalitás útjára szeretnék segíteni azokat a megtévedteket, akik ezt maguk is óhajtják? Morális kitárt kapukkal és feltett kezekkel várni egy idegen hódító civilizáció katonáit, akik megérkezésük után saríát követelnek, dzsihádot üvöltenek, és úgy tekintenek Európára, mint vallásilag megalapozott jogos zsákmányra, amit a maguk képére akarnak formálni mielőbb?

Mindezek mellett aligha képzelhető el mélyebb morális fundamentumú cél egy magyar államférfi számára, mint az, hogy megerősítse a magyar közösségeket a gúnyhatáron innen és túl a nemzet több mint ezeréves szállásterületén, és mindent megtegyen azért, hogy itt újabb ezer év múlva is magyarok éljenek.

S ha már a migrációnál vagyunk, érdemes felidézni, Orbán Viktor legutóbbi tusványosi beszédének azon részét, amelyben rámutatott, hogy „a háború a maga könyörtelenségével elvisz bennünket egy új megfigyelőállásra, egy magaslesre, és onnan egy teljesen más, eddig nem ismert perspektívát ad. Egy új közegben és egy letisztult erőtérben találjuk magunkat. Ebben az igazi valóságban elvesztik az erejüket az ideológiák. Elvesztik az erejüket a statisztikai ügyeskedések. Elvesztik az erejüket a médiatorzítások, a politikusok taktikai füllentései.”

Minden egyes mondat áll a migrációra is, amelyről már most látszik, hogy belátható időn belül teljesen megváltoztatja Európa kulturális arculatát. Katasztrófát hozott a közbiztonság tekintetében, egymást érik a terrortámadások, alig ocsúdtunk fel az egyik észveszejtő, brutálisan kegyetlen, ártatlan életeket követelő, vallási megalapozottságú támadásból, már hallhatjuk a következő hírét. A szilveszterek a befogadottak ész nélküli tombolásának orgiái lettek.

Amikor miniszterelnökünk azzal érvelt a magyar uniós elnökség beszámolója alkalmából kerekedett parázs vitán tavaly, hogy a migráció növeli az antiszemitizmust és a homofóbiát, nagy zsibongás kerekedett a baloldalon, holott ezek dokumentálható, tagadhatatlan tények.

A bejutottak száma már most akkora, hogy az oktatási intézményeknek komoly kihívás az állam nyelvét nem beszélő tanulókat együtt tanítani az őshonos diákokkal, sok helyen az induló osztályokban már többségben vannak a bevándorló hátterű diákok. Nem nehéz kiszámolni, hogy két generáció után nem fogunk ráismerni kontinensünkre.

Ami a mi szempontunkból a legfontosabb, hogy 2015 cezúra a magyar belpolitikában.

Addig egy választás tétje annyi volt, hogy az esetleg hatalomra jutó baloldal lerombol egyet-mást abból, amit a jobboldal épített, kihagy esetleg vissza nem térő történelmi lehetőségeket, mint például azt, hogy megkérje annak árát, hogy ratifikálja Románia uniós csatlakozását.

De mindaddig nem fenyegette a hatalomra jutásuk Magyarország puszta létét. Szemünk előtt zajlik Nyugat-Európa haláltusája, a végkimenetel megjósolható. A kérdés az, hogy az etnikai és vallási szempontból még homogénnek mondható Közép- és Kelet-Európában meg tud-e maradni a keresztény fehér kultúra. Ennek esélyét csökkentené drámai módon, ha a brüsszelita zsoldoshadsereg kerülne hatalomra.

Mindebből a tanulság az, hogy a globalista akaratképző központokba vezető szálak feltérképezése, a magyar tudatformálás mentesítése a nemzetek megsemmisítésére törő hatalmi centrumok befolyásától, vagyis a mocsár itthoni lecsapolása primér nemzetpolitikai érdek.