Nem könnyű igazságot tenni egy nemzetközi viszályban, lényegében lehetetlen, hiszen az esetek többségében mindenkinek igaza van, és a médiában úgy csűrik-csavargatják a szavakat, hogy tisztán és egyértelműen az ő olvasatuk győzedelmeskedjen. Bosznia-Hercegovina egy olyan állam, amelyet a mai középkorúak nemzedéke látott megszületni, lángba borulni, majd azóta vegetál egy teljesen bizarr nyugat-európai gyámság alatt. De senki soha nem látta sikeresnek.
Nehéz is valójában államként gondolni Bosznia-Hercegovinára, hiszen saját önrendelkezése sincs, a valódi kérdésekben a nemzetközi közösség az irányadó, amelyet egy főképviselő személyesít meg a mindennapokban. Azt mindig láthatjuk, milyen hatékony egy olyan tisztségviselő, aki egy nemzetek fölötti, valójában senkihez se tartozó, illuzórikus közösség „akaratát” hivatott lenyomni egy ország torkán. Semennyire.
Modern kori alkirályok ők, akiket senki se választ meg, csak a messzi távolban bizonyos irodákban eldöntik a fontos emberek a tisztségviselő személyét.
Jelenleg Christian Schmidtnek hívják és német, de az összes elődje az Európai Unió valamely országából érkezett, ahogy a második legfontosabb ember Bosznia-Hercegovinában, a főképviselő helyettese pedig mindig amerikai (az első fecske Michael Sterner kivételével, aki német volt és akkor töltötte be a tisztséget, amikor még nem alakult ki a modus vivendi).
Bosznia-Hercegovina magába foglalja a Bosznia és Hercegovina Föderációját, valamint a Szerb Köztársaságot is, utóbbi viszont látványosan nem azon az úton akar haladni, amelyen a nemzetközi közösség rángatná a háború nyerteseit. Persze itt a nyertes kifejezést érdemes óvatosan kezelni, ugyanis Boszniában lényegében mindenki veszített, és senki soha nem nyerhet. A nemzetközi közösség főképviselője azért van ott a posztján, mert a feltételezések szerint a kicsi, de mérges államalakulat nem tudja, hogyan kell megfelelőképp működni, békétlen és sok érdek mentén szakad, vagyis a „nagyok” majd vezetik kézen fogva. Minthogy a daytoni békemegállapodást 1995-ben írták alá, véget vetve ezzel az 1992–1995 között dúló boszniai háborúnak, a kicsike országot harminc éve vezetik szürke öltönyös, szemüveges hivatalnokok a szebb jövő felé. Közben persze politikai feladatuk van, egyáltalán nem önzetlenek, alkalmanként vissza is élnek saját befolyásukkal, s nem csupán személyes céljaik miatt, de mert a küldő államuk ezt kéri tőlük.
Most Milorad Dodik, a szerb közösség feje kapott börtönbüntetést és politikai eltiltást azért, mert nem tartotta jogszerűnek a főképviselő döntéseit és ellenállt. Ha az ország berendezkedését nézzük, lehet, hogy jogszerű Christian Schmidt tevékenysége, de erkölcsileg mindenképpen megkérdőjelezhető.
Mert az irány, ahová vezeti Boszniát, láthatóan nem a stabilitás és a fejlődés útja, hanem a vegetálásé. No meg azt se feledjük el, hogy a szerbek harminc éve küzdenek a nemzetközi közösségnél, hogy ne legyenek páriái a Balkánnak, de sose sikerült egy mosolyt se megkapniuk. Ebben a helyzetben természetesen Oroszország benyomul a vákuumba, azt pedig senki se tartja elfogadhatónak, főleg az orosz–ukrán háború fényében. Azt is tudni kell, hogy nem Dodik az első, aki kapott egy selyemzsinórt a főképviselőtől. Az alkirály indoklás nélkül bárkit felfüggeszthet, és ezt rengetegszer meg is tették korábban, Paddy Ashdown brit képviselő 2004-ben egy nap alatt 58 helyi tisztségviselőt küldött el hivatalából.
Bosznia-Hercegovina tragédiája az, hogy a nemzetközi közösség célja a csendes, de békés haldoklás fenntartása.
A gazdasági fejlődés automatikusan magával hozza ugyanis a torta újraelosztásának kínos feladatát, és a szeletek vastagsága ebben a régióban régi fájdalmakat hozhat elő. Vagyis az a nyugatiak érdeke, hogy minden maradjon örökké a hibernáció állapotában, mielőtt a különböző nemzeti közösségek előássák a háború végén elrejtett fegyvereiket. A boszniai lakosság egyáltalán nem vesz részt a közügyekben, alig mennek el szavazni, hiszen tudják, semmiféle változás nem várható az országban. Ez pedig mindenkinek jó, ugyanis békések a mindennapok, igaz, alig vannak már emberek az utcákon. A fiatalok ugyanis mennek nyugat felé dolgozni, igyekeznek érvényesülni, családot alapítani; a fizetésük egy része persze hazakerül, amiből nyaraló lesz, zöldséges Merci, és talán, valahol, elrejtett helyen fegyverarzenál. Az EU pedig úgy döntött, jobb, ha megerősítik a békefenntartó kontingenst Boszniában, mert rosszra is fordulhat a dolog. Ukrajna sokat tanulhat Boszniától, ha egy nap ott is kitör a béke.
