Körülbelül másfél évvel ezelőtt napvilágot látott egy tanulmány, amely azt vizsgálta, hogyan változott a világban a kiskorúakon elvégzett nemátalakító műtétek száma. A Journal of the American Medical Association nevű folyóirat arról írt, hogy
2016 és 2020 között az Egyesült Államokban közel 49 ezer ilyen beavatkozáson átesett ember ügyét vizsgálták, akik közül a legtöbben (több mint a felük) 19–30 év közöttiek voltak, 21 százalékuk 31–40 év közötti. Igen elenyésző, alig 0,4 százalék hetven évnél is idősebb (!), és a végére hagytam a leghajmeresztőbb számadatot: 3678 olyan esetet regisztráltak ezek közül, amely 12–18 év közöttieket érint.
Róluk, azt hiszem, bátran mondhatjuk, hogy gyerekek, akik testi-lelki fejlődésüknek ebben az életkorban éppen a közepén, 12 évesen pedig még bőven az első felében tartanak.
Ha átevezünk Európára, itt is hasonló tendenciát tapasztalunk, Dániában ugyanis 1980 és 2020 között a törvényes nemváltoztató műtétek száma nőnek született embereknél ötről százhetvenre, férfiaknál tízről százötvenre nőtt. Összességében 2019-ben a törvényes nemváltások száma nőknél és férfiaknál egyaránt 2700-ra tehető, több mint a felük még harminc sem volt, amikor elvégezték rajta a beavatkozást. Svédországban is hasonló adatokra bukkanunk, de Spanyolország sem sokkal marad le a sorban.
Amikor gyerekekről, fiatal felnőttekről beszélünk, nem gondolkodhatunk róluk úgy, mintha a saját gondolatmenetünket és lelkivilágunkat vennénk alapul, főként, amikor valamilyen, az életüket markánsan érintő változást kell feldolgozniuk. Merthogy egy gyermeknek, minél kisebb életkorban van, mindenekelőtt stabilitásra van szüksége, ami elsősorban érzelmi szükséglet. Pontosan azért, mert önmagában a világ felfedezése és a ráébredés arra, hogy vele szemben milyen elvárásokat támaszt még csak nem is a társadalom, hanem azok a kisebb közösségek, ahová növekedése során kapcsolódik, nehézséget jelentenek, és mindenképpen időigényes folyamatok.
Ha csak például egy három év körüli gyermek óvodába való beszoktatását, beilleszkedését nézzük, az ő saját életében hatalmas változásról beszélünk, hiszen a személyes mikroközösségéből (ami áll a szüleiből és jó esetben a testvéreiből) meg kell szoknia, hogy napi 6-8 órában átvált egy ennél jóval nagyobb, mondjuk 12-20 fős közösségre, amelyik tele van idegenekkel, új szabályokkal, másfajta rendszerrel, a saját szabadságának korlátozásával, annak az érzésnek a fokozatos elengedési kényszerével, hogy a szülői univerzum reggeltől estig körülötte forog. Ez a folyamat hosszan tart – hónapokról vagy akár évekről beszélünk, amíg a gyermek személyiségébe, gondolkodásmódjába, hiedelemvilágába, érzelmi skálájába beilleszti az új dolgokat és megszokja őket. Ebben az esetben egyébként egy olyan változásról beszélünk, aminek azért jó sok pozitív hozadéka van rá nézve, hiszen megtanul közösségben létezni, a világ egy új szeletét ismeri meg, barátságokat is köthet, és rengeteg új, pozitív élménnyel (is) gazdagodik. Tanul, fejlődik.
Ennél sokkal bonyolultabb és nehezebb élethelyzet egy kisgyermek számára az, ha például elválnak a szülei vagy mondjuk másik városba költöznek, ami miatt az addigi komplett életterét kell lecserélnie. Mindez a személyiségében is markáns változást fog hozni. És még mindig olyan dolgokról beszélünk csak, amik általános jelenségek, és a legtöbbünk életében így vagy úgy, de történik ilyesmi, amíg felnőtté válunk.
Mindezek tudatában
érdemes belegondolni, hogy az a pubertáskorban lévő fiatal, aki többnyire még arról is nehezen dönt, hogy mivel foglalkozzon érettségi után, vajon képes-e felelős, az egész életére kiható döntést hozni arról, hogy megváltoztassa-e visszafordíthatatlanul a biológiai nemét.
Hovatovább mit él át az a gyermek vagy fiatal, akinek egy nemátalakító műtét után – amelynek egyébként része a brutális és az egész szervezetre kiható hormonkezelés is – hogyan illeszkedik vissza azokba a közösségekbe, amelyekbe egészen addig nőként vagy férfiként integrálódott? Vajon képes-e komplex és felelős képet alkotni arról, hogy a saját életét érintően valóban hosszú és rövid távon egyaránt pozitív hozadékokkal jár majd egy olyan brutális testi változás, amit még egy felnőtt embernek sem sikerülhet lelkileg és mentálisan feldolgoznia a hátralévő élete során?
Ezeket a felvetéseket a levegőben hagyva érdemes szót ejteni arról, mi az oka annak, hogy ilyen ugrásszerűen nőttek az elmúlt évtizedben a fent részletezett adatok. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy mindez egy folyamatnak a része, ugyanakkor a legkevésbé sem a végpontja.
A hatvanas-hetvenes évek nyugatról induló szexuális forradalma azt a tényt hivatott gyökereztetni a világban, hogy a szerelem szabad. És ez a felfogás hozott magával egy csomó minden mást is, ami szépen lassan csordogált keletre, ezeket pedig minden kultúra a saját íze szerint alakította és fordította le magának. Ezzel pedig így önmagában nincs is semmi gond.
Csakhogy ez az egész itt nem került nyugvópontra, mivel kiderült: a nyugatról érkező trendeken keresztül nemcsak az amerikai, hanem az európai, sőt a tőlünk jóval keletebbre élő ember gondolkodása, ízlése, még a boltban megvásárolt termékek kiválasztásának preferenciái is befolyásolhatók. Ennek következményeképp pedig elindult Amerikából egy nagyon is tudatos lobbi, amin keresztül szerte a világon az aktuális nagyhatalom azt nyomott le a fogyasztói társadalom torkán, amit csak akart. A fogyasztási cikkektől kezdve a filmeken, zenéken és (akkor még) könyveken át a gyereknevelési és párválasztási szokásainkig mindent lehetett és lehet befolyásolni úgy, hogy egészen tizenöt-húsz évvel ezelőttig a közösségi médiumoknak még hírét sem hallottuk. A mostanra kicsúcsosodott mechanizmusokat viszont azok bikázták be igazán – és akkor még a mesterséges intelligenciáról nem is beszéltünk.
Ha már nemátalakító műtétek, érdemes körülnézni, honnan hová jutott el az Egyesült Államok. Nyilvánvaló és egyértelmű, hogy
nem önmagában a pride felvonulás vagy néhány szivárványos zászló következménye mindaz, ami ma ott történik. Ezek egy nagyon is tudatos folyamatnak a részei, amire szervezetten telepedett rá a politikai lobbi és jutott el odáig a folyamat, hogy ma már nincs olyan híresség Hollywoodban, akinek valamely családtagja – általában a gyermekeinek egyike – ne vallaná magát nem binárisnak vagy valamilyen szexuális kisebbséghez tartozónak.
Olyan, mintha enélkül nem engednének belépést a vörös szőnyeges eseményekre. Emellett számos „csillag” már egészen kicsi korától kezdve tudatosan nevelte nemsemlegesként a gyermekét. Celine Dion énekesnő például komplett ruhamárkát hozott létre kiskorúaknak, és saját gyermekét is abban a szellemben neveli, hogy nem erőlteti rá a születéskor megállapított biológiai nemének terhét, majd ő maga eldönti, mi szeretne lenni, ha eljön az ideje. És ha Celine Dion, aki vitathatatlanul briliáns énekesnő és a hangjára szerte a világon felkapják a fejüket, így csinálja, akkor ez nem is biztos, hogy hülyeség, igaz?
Ez pedig még mindig csak csepp a tengerben, hiszen
a reklámoktól kezdve a legnagyobb streamingszolgáltatók sorozatain át a zenei élet nagyjain keresztül a hollywoodi filmeken át a kultúrába, a fogyasztási termékekbe, az iskolai és óvodai nevelésbe, a munkahelyi körülményekbe és az életnek minden apró pici szövetébe beépült már a nagyon is tudatos, politikával vastagon átszőtt genderlobbi, aminek egyik – ám annál hátborzongatóbb – következménye a nemátalakító műtétek beépülése az egészségügyi rendszerbe
és azok egyénekre gyakorolt utólagos és azonnali rendkívül káros fizikai, mentális és lelki következményei.
Az Egyesült Államok liberális politikájának pedig igen tudatos módszere, hogy alulról szerveződő, alapvetően még az is lehet, hogy jó szándékú kezdeményezésekre telepedjen rá, amiket pénzzel és hatalmi eszközökkel segít abban, hogy saját céljait elérje – az pedig már a legkevésbé sem érdekli, hogy az egyén és a kisközösségek szintjén mindez milyen elképesztő, sokszor helyrehozhatatlan károkat okoz.
És akkor kanyarodjunk vissza Európába és a Donald Trump által befagyasztott USAID-támogatások ügyére! A taktika ennek kapcsán jól tetten érhető – nem véletlen, hogy az új, republikánus elnök egyik első intézkedése volt ezeknek a pénzcsapoknak az elzárása. Az amerikai szervezet ugyanis nagyon szervezetten használta anyagi befolyását éppen a civil szervezeteken keresztül, így gyakorolva politikai hatást az egyén szintjén, szerte a világon.
Friss hír, hogy a magyar kormány jelenlegi formájában korlátozná itthon a pride-ot. Ami mára már nem pusztán egy szombat délutáni menet – aminek indult –, hanem egy egyhetes tematikus fesztivál, ami nem szól másról, mint a genderpropaganda széles körű népszerűsítéséről. Megjegyzem, a felvonulás, ami annak idején azért indult, hogy elfogadtassa a társadalomban a szexuális kisebbségek létét és tényét, mostanra ezt a funkcióját be is töltötte, hiszen Magyarországon 2025-ben senkit nem ér és – törvényben rögzítve van, hogy – nem is érhet hátrányos megkülönböztetés a szexuális orientációja okán.
A kormány döntése ezért a legkevésbé sem azoknak az egyéneknek szól, akik egy számukra nemes ügyért egyszer egy évben felvonulnak. Sokkal inkább annak a politikai lobbinak, amelyik őket felhasználva próbál hozzánk is benyomulni, és amely folyamat egészen az írás elején taglalt statisztikákig vezet. Arra, hogy mindez nem összeesküvés-elmélet, éppen a USAID-ügy nyújt kézzelfogható bizonyítékot.
Utolsó széljegyzetként pedig érdemes átpörgetni azoknak az amerikai tagállamoknak a listáját, amelyek – ráébredve arra, hová is fajult ez a dolog esetükben – tiltják a nemátalakító műtétek bizonyos vagy valamennyi típusának elvégzését kiskorúakon, tekintettel azok igen káros hosszú távú hatásaira: Alabama, Arizona, Arkansas, Florida, Georgia, Idaho, Indiana, Iowa, Kentucky, Louisiana, Mississippi, Missouri, Montana, Nebraska, Észak-Karolina, Észak-Dakota, Oklahoma, Dél-Dakota, Tennessee, Texas, Utah, Nyugat-Virginia. Valószínűleg ez sem véletlen.
Donald Trump elnökségének pedig sok szempontból éppen itt volt már az ideje. Hátha a nyugatról fújó szél ezúttal abban erősít meg minket is, itt Európában: még nem ment el mindenkinek a józan esze.
