A magyar közélet jelenlegi állapotának megértéséhez, sőt az abban való kiigazodáshoz ember legyen a talpán, aki kellő emberismerettel és objektivitással bír. És bár távol álljon tőlem, hogy önmagamat bármi módon is előnyben érezzem bármely magyar választóval szemben, nehéz tisztán látni még akkor is, ha az ember idestova két évtizede követi nyomon a politikai történéseket.
Kezdjük talán azzal, hogy édesapám egyik legfontosabb intelme felém pályám kezdetén talán az volt, hogy soha ne írjak le egyetlen sort sem indulatból, mindig aludjak rá egyet, s úgy kezdjek neki. Végtelenül tisztelem őt azért, hogy ő ezt hideg és racionális jogász természetével (szinte) mindig be tudta tartani – én ennél forrófejűbb vagyok. Híresen türelmes természetem ugyanis egyetlen próbán mindig elhasal:
a hazugság és a képmutatás, a pofátlan álságosság mélyen belül sért meg bennem valamit, amit szinte lehetetlen kialudni.
Legfőképpen akkor igaz ez, amikor nőkről és gyermekekről van szó – a társadalmi lét legvédtelenebbjeit ugyanis egy mindenekfelett álló pajzsnak kéne védelmeznie mindannyiunkban, teljesen függetlenül pártszimpátiától vagy világnézettől.
Sokszor esik szó társadalmi minimumokról – nos, ez éppen tökéletes példa arra, minek kéne az első helyek egyikén állnia. És igazán tanulságos mérce abból a szempontból, hogy ki beszél a levegőbe, és ki az, aki színtisztán politikai hasznot hajt a nagyotmondásból.
Nagy Ervin színész, a Tisza Párt képviselőjelöltje a minap kétségbeesett, dühödt posztot tett közzé arról, hogy a feleségét, a szintén színésznő Borbély Alexandrát egy „százkilós békeharcos” a Ferenciek terén agresszíven szidalmazta és inzultálta. Egy normális világban, ahol minden egyes ilyen tettet a társadalom egésze elítél, valóban felháborító esemény. Ám sajnos kifejezetten abnormális világban élünk, s ennek egyik oka például maga Nagy Ervin.
A színész ugyanis politizál, nem most kezdte, mindig is beleállt közéleti témákba jóformán bármely ellenzéki formáció oldalán – ezzel pedig az égvilágon semmi probléma nincsen; nem a jobboldali, konzervatív oldalhoz húz, mindenki szabadon érezhet és gondolhat bármit a világról. Ami, ha normális világ lenne körülöttünk, úgy nyilvánulna meg, hogy leülünk, vitatkozunk, érvelünk, aztán négyévente elmegyünk szavazni, bosszankodunk vagy örülünk az eredménynek, majd mindenki hazamegy, s ugyanúgy marad Nagy Ervin a színész, Borbély Alexandra a színésznő, és Kovács Józsi meg Szabó Margitka, akik megtapsolják őket a színházban vagy a mozivásznon. Teljesen függetlenül attól, hogy egyébként ők négyen mit gondolnak a világról és a politikáról.
Csakhogy nem normális világban élünk. Például azért nem, mert Hajós András és Ember Márk nem merik elmondani liberális barátaiknak, hogy ők egyébként helyesnek látják így utólag, hogy Orbán Viktor nem engedte be Magyarországra számolatlanul az illegális bevándorlókat és kerítést épített. Hajós valahogy úgy fogalmaz, hogy régen is volt, hogy mást gondoltunk a világról, de nem függött ennyi minden attól, ha kimondjuk. Mélyen elgondolkodtató.
Aztán nem normális ez a világ, mert nincsenek társadalmi minimumok olyan morálisan teljesen egyértelmű helyzetekben sem, mint a családon belüli vagy nők és gyermekek elleni erőszak és abúzus. Hiszen ha így lenne, a nő az nő lenne, akkor is, ha fideszes, akkor is, ha libsi, akkor is, ha igazságügyi miniszter és akkor is, ha egy átlagos családanya, akit senki nem ismer a szűk környezetén túl. Ők nők, mindannyian. És azok kéne, hogy legyenek mindannyian, például Nagy Ervin szemében is. Ugyanis ha a nők elleni erőszak kérdését vesszük elő, akkor Borbély Alexandra és Varga Judit között kontextusában nincsen különbség. Ártatlan nők. Családanyák. Gyermekeket nevelnek, dolgoznak, a társadalom bárkivel egyenértékű tagjai.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!