De ahogy a „történelem vége” véget ér, kiderül, hogy nincs egyetlen végső igazság. Európa a demokrácia és a jogállamiság többféle legitim értelmezését tartalmazza, amelyek különböző, de ugyanolyan érvényes történelmi elképzelésekben gyökereznek. Az a gyakori állítás, hogy a nemzeti konzervatívok „nem hajlandók tanulni a történelemből”, tévesen feltételezi, hogy a XX. század közepének borzalmai csak egyetlen tanulságot hagytak ránk: hogy a nacionalizmus Hitlerhez, háborúhoz és népirtáshoz vezetett; hogy a nacionalizmus eredendően antidemokratikus; hogy a nemzeti demokratikus többségeket szigorúan korlátozni kell jogi és nemzetek feletti keretek között.

De nem ez a tanulság Kelet-Németországban – az AfD szívországában – vagy az olyan visegrádi országokban, mint Magyarország. És nem is ez volt az, amit a legtöbb nyugat-európai az 1950-es és 60-as években hitt. Akkoriban az volt az uralkodó nézet, hogy az európai nemzetek két totalitárius imperializmusnak álltak ellen, a nácizmusnak és a sztálinizmusnak, amelyek közül az utóbbi internacionalista ideológia volt. A nemzeti ellenállás hőseit ünnepelték Franciaországban, Hollandiában és máshol. 

Az ezt az eredeti felismerést kiszorító nacionalizmusellenes „lecke” a XX. század végén Nyugat-Németországból és az Európai Bizottságból kiinduló liberalizmusból eredt. Jürgen Habermas, a Német Szövetségi Köztársaság sztárfilozófusa az 1950-es években még azzal érvelt, hogy Németország nemzeti identitása tisztulásra szorul, de az 1990-es évekre már teljesen elvetette a „nemzeti önrendelkezés” elvét – minden európai állam számára.

A tragédia az, hogy a keletnémet tüntetőknek, akik 1989-ben azt skandálták, hogy „Mi vagyunk a nép!”, Németország újraegyesítését követően meg kellett tanulniuk, hogy az új nyugati liberálisoknak más volt a demokráciaeszménye. 

Ez az a liberális inverzió, amely ellen az olyan nemzeti-konzervatív pártok lázadnak, mint az AfD, a Rassemblement National, Geert Wilders Szabadságpártja és a Fidesz.

Holland honfitársaim és német liberális ismerőseim számára a fentiek nagy része teljesen ismeretlen perspektíva. Ennek oka, hogy a liberális történelem végének ideológiája a demokrácia és a történelem alternatív nézeteit szisztematikusan „tekintélyelvűnek”, „szélsőjobboldalinak” vagy „antidemokratikusnak” bélyegzi, ahogy Philip Manow politológus Unter Beobachtung (2024) című remekművében kifejti.

És gondolkodnunk kell – mert nem számíthatunk többé az amerikai védelemre.

Itt az ideje, hogy az EU államai és népei együtt, a sokféleségben, beleértve a történetírói sokféleséget is, szilárdan kiálljanak. Hannah Arendt megfigyelte, hogy Európa „sok múlt örököse”. A jó európaiak nem helyezik tűzfalak mögé mások múltját. A nemzeti konzervatívok, Kelet-Németország és a visegrádi országok ugyanúgy a demokratikus Európához tartoznak, mint Európa számos etnikai kisebbsége, akik szintén hozzák a saját történelmi perspektívájukat. Európát szeretni azt jelenti, hogy szeretni kell sokszínűségét. Mi vagyunk Európa!

A szerző holland szociológus, a Danube Institute munkatársa