A liberális világrend a lángok martaléka lett

A kialakulóban lévő szuverenista korszak pánikot kelt. Ebben leginkább a volt Nyugat-Németországban élő progresszívek és liberálisok érintettek, akik kétségbeestek, amikor a nemzeti-konzervatív AfD támogatottsága a német választásokon rekordmagasságba szökött. Keletnémet fellegvárából a párt a szavazatok 21 százalékát szerezte meg, alig lemaradva a CDU mögött, amely 24 százalékot szerzett, de a választási rendszer miatt végül a mandátumok 33 százalékát szerezte meg. Nem mintha az AfD-nek reális esélye lenne a kormányra kerülésre – a Németországban Brandmauer, azaz „tűzfal” néven ismert cordon sanitaire mögött marad. De a káosz ennek ellenére érezhető.

Tűzfal? A fal valójában mindkét oldalán ég – az egész liberális világrend lángok martaléka lett.

Ez a zűrzavar kevésbé magának a választási eredménynek köszönhető, amelyet előre pontosan megjósolt mindenki, mint inkább a katasztrófák kaszkádjának, amelyek ezt a választási szezont alakították: a dzsihadista terrortámadások, a német gazdaság dezindusztrializációja és Amerika magatartása Ukrajnával szemben. Mindennek tetejébe Elon Musk és J. D. Vance alelnök is bírálta Németország „tűzfalát”. A német elit megdöbbent. A „zsarnoki” Trump cimborái kioktatnak minket?

A német elit érthető módon felháborodott. De maga az AfD miatti pánik túlzónak tűnik. Nem kezeskednék az AfD minden egyes párttagjáért, de még a legellentmondásosabb AfD-s politikus is aligha tűnne ki hasonló nacionalista retorikával Olaszországban, az Egyesült Államokban vagy hazámban, Hollandiában. Természetesen az AfD körüli fokozott érzékenység a náci Németország emlékének köszönhető, de ésszerűtlen egy XXI. századi demokratikus pártot a XX. század totalitárius fejezetével beszennyezni.

Egy új korszellem is kibontakozóban van, amely felforgatja fogalmi világunkat, és még azt is megváltoztatja, hogyan képzeljük el a teret és az időt.

Térbelileg a „nyugati világ” részei voltunk. A Nyugat mint politikai tér eszméje 1900 körül alakult ki, és az „európai civilizáció” fogalmát váltotta fel. Kezdetben negatívan használták a nyugatellenes értelmiségiek Oroszországban, Németországban és Japánban, majd a hidegháború alatt pozitív önleírásként nyert teret. A „Nyugathoz” elsősorban a liberalizmus és az amerikai vezetés társult – mára már mindkettő összeomlott. Amerika többé már nem akar Európával egy rögzített csapatban lenni; csupán nagyhatalom akar lenni. Önképe eltolódik tőlünk. Az elmúlt két évtizedben az ébredező baloldaliság hatására az Európához fűződő történelmi kötelékek, amelyek egykor mély presztízsforrást jelentettek, az amerikai bölcsészettudományokban egyre inkább a rasszista „fehérség” örökségének minősülnek. Ez az anyakontinenstől való eltávolodás megteremtette a jelenlegi politikai szakítás kulturális alapjait. Most a trumpizmus aktívan lebontja a liberális Nyugatot.

Megdöbbentő, az biztos. De a „Nyugat” összeomlása intellektuális lehetőségeket is nyit. „Nyugatiakként” azért küzdöttünk, hogy kritikusan reflektáljunk politikánkra és kultúránkra, mert azt hittük, hogy mi vagyunk a világ jövője. Végül is, ha mi vagyunk a jövő, akkor mi marad, amin el lehet gondolkodni?

Ezért a szuverenista korszak felemelkedése a politikai időérzékünket is átalakítja. Az 1980-as évek vége óta az uralkodó nyugati ideológia a liberális végidő jóslás: Fukuyama „történelem vége”. Francis Fukuyama amerikai filozófus 1989-ben azt állította, hogy a modernitás ideológiai küzdelme egy örök liberális hegemóniában fog tetőzni – ahogyan Napóleon egykor azt jósolta, hogy a Föld összes állama végül „liberális eszméket” fog elfogadni. Fukuyamát gyakran gúnyolják; mindenki azt feltételezi, hogy okosabb nála. Pedig sok ilyen okos ember öntudatlanul is tézisének mérsékelt változatát vallja, amely szerint bár nem mindenki lesz liberális, a liberalizmus örökre meghatározza a „demokrácia” és a „jövő” jelentését. Ez a gondolkodásmód teszi lehetővé számukra, hogy minden demokratikus nacionalizmust – beleértve az AfD-t is – antidemokratikus fenyegetésként utasítsanak el, amely visszahúz minket a sötét múltba.

De ahogy a „történelem vége” véget ér, kiderül, hogy nincs egyetlen végső igazság. Európa a demokrácia és a jogállamiság többféle legitim értelmezését tartalmazza, amelyek különböző, de ugyanolyan érvényes történelmi elképzelésekben gyökereznek. Az a gyakori állítás, hogy a nemzeti konzervatívok „nem hajlandók tanulni a történelemből”, tévesen feltételezi, hogy a XX. század közepének borzalmai csak egyetlen tanulságot hagytak ránk: hogy a nacionalizmus Hitlerhez, háborúhoz és népirtáshoz vezetett; hogy a nacionalizmus eredendően antidemokratikus; hogy a nemzeti demokratikus többségeket szigorúan korlátozni kell jogi és nemzetek feletti keretek között.

De nem ez a tanulság Kelet-Németországban – az AfD szívországában – vagy az olyan visegrádi országokban, mint Magyarország. És nem is ez volt az, amit a legtöbb nyugat-európai az 1950-es és 60-as években hitt. Akkoriban az volt az uralkodó nézet, hogy az európai nemzetek két totalitárius imperializmusnak álltak ellen, a nácizmusnak és a sztálinizmusnak, amelyek közül az utóbbi internacionalista ideológia volt. A nemzeti ellenállás hőseit ünnepelték Franciaországban, Hollandiában és máshol.

Az 1956-os magyar szabadságharcosok széles körű csodálatot váltottak ki: ők a demokráciát védték a totalitarizmussal szemben. Ennek volt értelme, hiszen a nacionalizmus a modern demokratikus nemzetállamok történelmi alapja; bevezette azt az egalitárius eszmét, hogy mindenki, a felsőbbrendűektől az alsóbbrendűekig, a nemzet része.

Az ezt az eredeti felismerést kiszorító nacionalizmusellenes „lecke” a XX. század végén Nyugat-Németországból és az Európai Bizottságból kiinduló liberalizmusból eredt. Jürgen Habermas, a Német Szövetségi Köztársaság sztárfilozófusa az 1950-es években még azzal érvelt, hogy Németország nemzeti identitása tisztulásra szorul, de az 1990-es évekre már teljesen elvetette a „nemzeti önrendelkezés” elvét – minden európai állam számára.

A tragédia az, hogy a keletnémet tüntetőknek, akik 1989-ben azt skandálták, hogy „Mi vagyunk a nép!”, Németország újraegyesítését követően meg kellett tanulniuk, hogy az új nyugati liberálisoknak más volt a demokráciaeszménye.

A liberális diskurzusban a „demokrácia” ma már inkább a demokratikus többség jogi és technokrata korlátozására utal, mint a politikai eredményeket alakító nép többségének akaratára.

Ez az a liberális inverzió, amely ellen az olyan nemzeti-konzervatív pártok lázadnak, mint az AfD, a Rassemblement National, Geert Wilders Szabadságpártja és a Fidesz.

Holland honfitársaim és német liberális ismerőseim számára a fentiek nagy része teljesen ismeretlen perspektíva. Ennek oka, hogy a liberális történelem végének ideológiája a demokrácia és a történelem alternatív nézeteit szisztematikusan „tekintélyelvűnek”, „szélsőjobboldalinak” vagy „antidemokratikusnak” bélyegzi, ahogy Philip Manow politológus Unter Beobachtung (2024) című remekművében kifejti.

A liberális megbélyegzésnek vége. Európa újra gondolkodhat!

És gondolkodnunk kell – mert nem számíthatunk többé az amerikai védelemre.

Itt az ideje, hogy az EU államai és népei együtt, a sokféleségben, beleértve a történetírói sokféleséget is, szilárdan kiálljanak. Hannah Arendt megfigyelte, hogy Európa „sok múlt örököse”. A jó európaiak nem helyezik tűzfalak mögé mások múltját. A nemzeti konzervatívok, Kelet-Németország és a visegrádi országok ugyanúgy a demokratikus Európához tartoznak, mint Európa számos etnikai kisebbsége, akik szintén hozzák a saját történelmi perspektívájukat. Európát szeretni azt jelenti, hogy szeretni kell sokszínűségét. Mi vagyunk Európa!

A szerző holland szociológus, a Danube Institute munkatársa