A kialakulóban lévő szuverenista korszak pánikot kelt. Ebben leginkább a volt Nyugat-Németországban élő progresszívek és liberálisok érintettek, akik kétségbeestek, amikor a nemzeti-konzervatív AfD támogatottsága a német választásokon rekordmagasságba szökött. Keletnémet fellegvárából a párt a szavazatok 21 százalékát szerezte meg, alig lemaradva a CDU mögött, amely 24 százalékot szerzett, de a választási rendszer miatt végül a mandátumok 33 százalékát szerezte meg. Nem mintha az AfD-nek reális esélye lenne a kormányra kerülésre – a Németországban Brandmauer, azaz „tűzfal” néven ismert cordon sanitaire mögött marad. De a káosz ennek ellenére érezhető.
Tűzfal? A fal valójában mindkét oldalán ég – az egész liberális világrend lángok martaléka lett.
Ez a zűrzavar kevésbé magának a választási eredménynek köszönhető, amelyet előre pontosan megjósolt mindenki, mint inkább a katasztrófák kaszkádjának, amelyek ezt a választási szezont alakították: a dzsihadista terrortámadások, a német gazdaság dezindusztrializációja és Amerika magatartása Ukrajnával szemben. Mindennek tetejébe Elon Musk és J. D. Vance alelnök is bírálta Németország „tűzfalát”. A német elit megdöbbent. A „zsarnoki” Trump cimborái kioktatnak minket?
A német elit érthető módon felháborodott. De maga az AfD miatti pánik túlzónak tűnik. Nem kezeskednék az AfD minden egyes párttagjáért, de még a legellentmondásosabb AfD-s politikus is aligha tűnne ki hasonló nacionalista retorikával Olaszországban, az Egyesült Államokban vagy hazámban, Hollandiában. Természetesen az AfD körüli fokozott érzékenység a náci Németország emlékének köszönhető, de ésszerűtlen egy XXI. századi demokratikus pártot a XX. század totalitárius fejezetével beszennyezni.
Egy új korszellem is kibontakozóban van, amely felforgatja fogalmi világunkat, és még azt is megváltoztatja, hogyan képzeljük el a teret és az időt.
Térbelileg a „nyugati világ” részei voltunk. A Nyugat mint politikai tér eszméje 1900 körül alakult ki, és az „európai civilizáció” fogalmát váltotta fel. Kezdetben negatívan használták a nyugatellenes értelmiségiek Oroszországban, Németországban és Japánban, majd a hidegháború alatt pozitív önleírásként nyert teret. A „Nyugathoz” elsősorban a liberalizmus és az amerikai vezetés társult – mára már mindkettő összeomlott. Amerika többé már nem akar Európával egy rögzített csapatban lenni; csupán nagyhatalom akar lenni. Önképe eltolódik tőlünk. Az elmúlt két évtizedben az ébredező baloldaliság hatására az Európához fűződő történelmi kötelékek, amelyek egykor mély presztízsforrást jelentettek, az amerikai bölcsészettudományokban egyre inkább a rasszista „fehérség” örökségének minősülnek. Ez az anyakontinenstől való eltávolodás megteremtette a jelenlegi politikai szakítás kulturális alapjait. Most a trumpizmus aktívan lebontja a liberális Nyugatot.
Megdöbbentő, az biztos. De a „Nyugat” összeomlása intellektuális lehetőségeket is nyit. „Nyugatiakként” azért küzdöttünk, hogy kritikusan reflektáljunk politikánkra és kultúránkra, mert azt hittük, hogy mi vagyunk a világ jövője. Végül is, ha mi vagyunk a jövő, akkor mi marad, amin el lehet gondolkodni?
Ezért a szuverenista korszak felemelkedése a politikai időérzékünket is átalakítja. Az 1980-as évek vége óta az uralkodó nyugati ideológia a liberális végidő jóslás: Fukuyama „történelem vége”. Francis Fukuyama amerikai filozófus 1989-ben azt állította, hogy a modernitás ideológiai küzdelme egy örök liberális hegemóniában fog tetőzni – ahogyan Napóleon egykor azt jósolta, hogy a Föld összes állama végül „liberális eszméket” fog elfogadni. Fukuyamát gyakran gúnyolják; mindenki azt feltételezi, hogy okosabb nála. Pedig sok ilyen okos ember öntudatlanul is tézisének mérsékelt változatát vallja, amely szerint bár nem mindenki lesz liberális, a liberalizmus örökre meghatározza a „demokrácia” és a „jövő” jelentését. Ez a gondolkodásmód teszi lehetővé számukra, hogy minden demokratikus nacionalizmust – beleértve az AfD-t is – antidemokratikus fenyegetésként utasítsanak el, amely visszahúz minket a sötét múltba.