Az Európai Unió tagállamai közül a magyar nemzeti-konzervatív kormánynak sikerült kiépítenie a legjobb kapcsolatokat Kínával, mégpedig annak ellenére, hogy politikai rendszerét és gondolkodásmódját tekintve a távol-keleti ország jelentősen különbözik Magyarországtól. De mennyire más ez a kínai politikai gondolkodás valójában? Rendkívül – vághatjuk rá egyből, de mégis: a Pekingi Egyetemen eltöltött éveim és a kínai politikai gondolkodókról szóló tanulmányaim alapján az a benyomásom, hogy az ideológiai különbségek mellett igenis van valami ismerős az ismeretlenben és vice versa.
A kínai társadalmi és politikai gondolkodásban mára az vált a leginkább szembetűnővé, hogy
a távol-keleti országban az európai konzervatívok számára is könnyen felismerhető kulturalista gondolkodásmód dominál. Az uralkodó kínai társadalomszemlélet szerint ugyanis az egyének és a családok mélyen beágyazódnak a nemzeti kultúrákba, amelyek nagyobb civilizációs tömbök részei, és minden nemzet és civilizáció belsőleg szerves kulturális sokszínűségből áll.
E kulturális hangsúly miatt a kínai politikai gondolkodók és társadalomtudósok retrónak, sőt konzervatívnak tűnnek – legalábbis a liberálisok számára.
A kultúra hangsúlyozása Kínában azért meglepő, mert a távol-keleti országot egy marxista–leninista pártállam kormányozza. Első pillantásra tehát inkább gazdasági vagy „materialista”, mintsem kulturalista irányultságot várnánk. Elvégre a marxisták–leninisták, legalábbis a Szovjetunió korai szakaszában, egy minden kulturális és nemzeti határon túlnyúló politikai-gazdasági modell globális elterjesztésére törekedtek, a politikai-gazdasági uniformizációt pedig – a világforradalom nevében – magasan az etnikumok, nemzetek és kultúrák sokfélesége fölé helyezték. Mindennek kommunistává kellett tehát válnia, mindenhol ugyanazt a modellt kellett alkalmazni; Mao Ce-tung kulturális forradalma (1966–1976) alatt például a kínai kommunizmus megpróbálta eltörölni a kulturális felemelkedést és az individualitást. De még Mao kulturális forradalma is, bár a gyakorlatban többnyire csak romboló jellegű volt, már a nemzeti proletárkultúra nevében (más nemzetek proletariátusával szolidaritást vállalva) harcolt.
Mao utódja, Teng Hsziao-ping alatt ugyanakkor a „kínai sajátosságokkal rendelkező szocializmus” vált Kína hivatalos állami doktrínájává, amely végül „szocializmus kínai sajátosságokkal” lett, és mind a szlogen, mind a koncepció egyre nagyobb hangsúlyt helyezett a „kínai sajátosságokra”.
És ezek azok a jellemzők, amelyek bár nehezen megfoghatók és értelmezhetők, mégis pontosan a kínai kultúrát jelentik.