Konzervatív kozmopolitizmus

Az Európai Unió tagállamai közül a magyar nemzeti-konzervatív kormánynak sikerült kiépítenie a legjobb kapcsolatokat Kínával, mégpedig annak ellenére, hogy politikai rendszerét és gondolkodásmódját tekintve a távol-keleti ország jelentősen különbözik Magyarországtól. De mennyire más ez a kínai politikai gondolkodás valójában? Rendkívül – vághatjuk rá egyből, de mégis: a Pekingi Egyetemen eltöltött éveim és a kínai politikai gondolkodókról szóló tanulmányaim alapján az a benyomásom, hogy az ideológiai különbségek mellett igenis van valami ismerős az ismeretlenben és vice versa.

A kínai társadalmi és politikai gondolkodásban mára az vált a leginkább szembetűnővé, hogy

a távol-keleti országban az európai konzervatívok számára is könnyen felismerhető kulturalista gondolkodásmód dominál. Az uralkodó kínai társadalomszemlélet szerint ugyanis az egyének és a családok mélyen beágyazódnak a nemzeti kultúrákba, amelyek nagyobb civilizációs tömbök részei, és minden nemzet és civilizáció belsőleg szerves kulturális sokszínűségből áll.

E kulturális hangsúly miatt a kínai politikai gondolkodók és társadalomtudósok retrónak, sőt konzervatívnak tűnnek – legalábbis a liberálisok számára.

A kultúra hangsúlyozása Kínában azért meglepő, mert a távol-keleti országot egy marxista–leninista pártállam kormányozza. Első pillantásra tehát inkább gazdasági vagy „materialista”, mintsem kulturalista irányultságot várnánk. Elvégre a marxisták–leninisták, legalábbis a Szovjetunió korai szakaszában, egy minden kulturális és nemzeti határon túlnyúló politikai-gazdasági modell globális elterjesztésére törekedtek, a politikai-gazdasági uniformizációt pedig – a világforradalom nevében – magasan az etnikumok, nemzetek és kultúrák sokfélesége fölé helyezték. Mindennek kommunistává kellett tehát válnia, mindenhol ugyanazt a modellt kellett alkalmazni; Mao Ce-tung kulturális forradalma (1966–1976) alatt például a kínai kommunizmus megpróbálta eltörölni a kulturális felemelkedést és az individualitást. De még Mao kulturális forradalma is, bár a gyakorlatban többnyire csak romboló jellegű volt, már a nemzeti proletárkultúra nevében (más nemzetek proletariátusával szolidaritást vállalva) harcolt.

Mao utódja, Teng Hsziao-ping alatt ugyanakkor a „kínai sajátosságokkal rendelkező szocializmus” vált Kína hivatalos állami doktrínájává, amely végül „szocializmus kínai sajátosságokkal” lett, és mind a szlogen, mind a koncepció egyre nagyobb hangsúlyt helyezett a „kínai sajátosságokra”.

És ezek azok a jellemzők, amelyek bár nehezen megfoghatók és értelmezhetők, mégis pontosan a kínai kultúrát jelentik.

További Vélemény híreink

Így erősödik a magyar–kínai együttműködés

A Kínai Kommunista Párt (KKP) tehát ma már úgy mutatja be a szocializmust, mint egy eszmét, amely a kínai kultúrába beágyazódott. A „kulturális önbizalom” pozíciójából pedig Kína hozzájárul a kultúrák és civilizációk harmonikus világához – ezt már Hszi Csin-ping, a KKP jelenlegi főtitkára, a Kínai Népköztársaság elnöke hangsúlyozza. Ezzel a gondolatmenettel összefüggésben

Hszi tavaly elindította a Globális civilizációs kezdeményezését, amelyet a KKP Tájékoztatási Hivatala úgy határoz meg, mint felhívást „a civilizációk sokszínűségének tiszteletben tartására, az emberiség közös értékeinek támogatására, a civilizációk örökségének és innovációjának megbecsülésére, valamint a nemzetközi együttműködés megerősítésére”.

A civilizációkat itt kulturalista, többes számban használják, vagyis olyan értelemben, amely szerint „a sokféleség a civilizációk kiemelkedő jellemzője”.

Kína tehát civilizációs nemzetként, a kelet-ázsiai világrégió első számú képviselőjeként tekint magára a nemzetek, civilizációk és kultúrák pluralista világában. Ez a pluralista-civilizációs gondolkodás a kínai egyetemeken is vezető szerepet játszik, ahol a tudósok a kultúrák közötti kommunikációt a globalizáció központi kihívásaként fogják fel. Az új konfuciánus filozófusok egyik kiemelkedő iskolája pedig egy új „tianxia”, azaz egy olyan harmonikus világrend eljövetelét jósolja, amelyben minden nemzet, kultúra, világrégió és civilizáció elfogadja egymás másságát és integritását.

Ez a kulturalista világnézet – vagyis az a feltételezés, hogy a világ kultúrákból, különösen nemzeti kultúrákból és civilizációs tömbökből áll, amelyeknek tiszteletben kell tartaniuk egymást – azonban ellentétben áll a Nyugaton népszerű baloldali és liberális ideológiákkal. A Nyugaton ugyanis a baloldal még mindig a társadalmi-gazdasági modellhez ragaszkodik; a társadalmi problémákat a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségekből eredő problémaként értelmezi, és a szociálpolitikában keresi a megoldásokat. Amikor kulturális kérdések merülnek fel – legyen szó például kultúrák közötti feszültségekről –, akkor a baloldal összezavarodik.

Nem tudta például a szociáldemokrata Svédország, amely a világ egyik legjobb jóléti állama, mit tegyen 2015-ben, amikor az iszlám világból érkező ellenőrizetlen tömeges migráció megzavarta a svéd városok törékeny kulturális ökoszisztémáját. Kulturális ökoszisztéma? Az, hogy Svédországban van egyáltalán ilyen, csak akkor vált nyilvánvalóvá sok baloldali svéd számára, amikor etnikai bandák vették át az uralmat az utcákon.

Mindeközben a nyugati baloldali liberálisok az egyének formális, kulturálisan állítólag semleges intézmények alatt álló modellje mellett érvelnek, s a mély jelentésekkel teli, a tagok lojalitását igénylő nagy kulturális kollektívák a frászt hozzák rájuk. A szubkultúrák a liberálisok számára is elfogadhatók, de csak azért, mert kevés etikai tartalommal vagy tényleges közösséggel rendelkeznek. Gondoljunk csak a Pokémon GO hithű játékosaira vagy a salsatáncosokra; az ilyen hobbik és sportok körül rajongók szubkultúrái alakulnak ki. Természetesen a szabadidős tevékenységek elengedhetetlenek az emberi jóléthez. De a tagság egy nemzethez és a nemzeti kultúrához, például a magyarhoz vagy a hollandhoz, sokkal mélyebbre hat és felelősséggel is jár; hogy egy szélsőséges példát mondjunk, háborús időkben például kötelességednek érzed, hogy megvédd a hazádat. Éppen ezért az ilyen mély, átfogóbb identitásbeli hovatartozás a liberálisok szemében ijesztő.

Amikor tehát a liberális társadalomtudósok vagy újságírók csoportokba sorolják az egyéneket, akkor inkább egy adott közös jellemző köré épülő absztrakt konstrukciót részesítenek előnyben: olyan konstrukciót, mint amilyen az ázsiai–amerikaiak vagy az LMBTQ-k. Ezek ugyanis szimplán absztrakciók, nem pedig konkrét közösségek vagy kulturális csoportok, amelyek saját találkozóhelyekkel, hagyományokkal és szokásokkal is rendelkeznek.

Vannak ugyan koreai közösségek San Franciscóban vagy meleg közösségek Berlinben, és ezek a dolgok igenis valósak. De nincs ázsiai–amerikai közösség vagy LMBTQ-közösség. Az angol nyelvben a community szót ugyan bármihez hozzátapaszthatjuk, de ez nem jelenti azt, hogy az az emberek tényleges közösségére utal.

Az érdemi közösségek és kultúrák a baloldal és a liberálisok általi elvetése és becsmérlése – méghozzá a kvázi közösségek és az apró szubkultúrák javára – azonban a liberális gondolkodás nagy stratégiájának része: az egyén felszabadítása az állítólagosan fojtogató kulturális hagyományok és csoportok alól. A „felszabadult” egyének világának megteremtése, akik szabadon társulnak a „kulturálisan semleges” törvények és állami intézmények égisze alatt. Így mind a nyugati liberalizmus, mind a baloldaliság erős kultúraellenes tendenciákat mutat.

Ezzel szemben

a Nyugaton konzervatívnak hívják magukat azok, akik nagyobb kulturális kollektívákban – nemzetben, régióban, Európában, a Nyugatban, a kereszténységben – gondolkodnak, és a legnagyobb jelentőséget azoknak a konkrét szokásoknak, hagyományoknak és rítusoknak tulajdonítják, amelyek megújítják ezeket a kollektívákat és értelmet adnak az embereknek.

Ez az oka annak is, hogy a konzervatívok a liberálisoknál és a szociáldemokratáknál jobban aggódnak a világ más kulturális régióiból érkező, ellenőrizetlen, tömeges migráció miatt: ez az európai társadalmak kulturális kohéziójának rovására mehet.

Éppen ezért a nyugati konzervativizmusnak és a kínai politikai gondolkodásnak van egy fontos közös jellemzője: a kulturalista világnézet, amely elismeri azt, ami kulturálisan a sajátunk, és ebből kiindulva elismeri és elfogadja mások másságát is a kultúrák és civilizációk pluralista világában. Ez a kozmopolitizmus egy sajátos formája, amelyet éppenséggel nevezhetünk konzervatívnak is. Ez az önmagunk és mások elfogadásának kozmopolitizmusa.

Ez márpedig jelentősen különbözik a baloldaliak vagy a liberálisok „kozmopolitizmusától”, ők ugyanis az általuk preferált politikai modellt általánosan érvényesnek nyilvánítják, és arra törekszenek, hogy felülírják a kulturális sajátosságokat és különbségeket.

Ennek fényében már korántsem meglepő, hogy a nemzeti-konzervatív Magyarország jól kijön a diplomácia világában az új, kulturalista Kínával. Mindkét ország sajátos kulturális hagyományok hordozójának tekinti magát, képes felismerni és elfogadni a másik másságát, és képes a konzervatív kozmopolitizmus szellemében együttműködni.

A szerző holland szociológus, a Danube Institute vendégkutatója

További Vélemény híreink

Elkezdett beérni Magyarország keleti nyitás politikája

Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök és Hszi Csin-ping kínai elnök Pekingben a második Övezet és út fórumon 2019. április 25-én (Fotó: POOL/AFP/Andrea Verdelli)