Az európai parlamenti választások eredményei országonként eltérők, de egyértelműen tapasztalható egyfajta elmozdulás a jobbközép, a hazafias és a nemzeti-konzervatív pártok irányába. Ez pedig bőven elegendő ahhoz, hogy a baloldali-liberális újságírók, politikusok és professzorok a szörnyű „szélsőjobboldalról” panaszkodjanak, amely – állítólag – veszélyezteti a demokráciát, a szabadságot, a jogállamiságot és a békés együttélést Európában. A valóság azonban az, hogy semmilyen szélsőjobboldali fenevad nem fenyeget azzal, hogy felfalja a demokratikus Európát. Az ilyen, a nacionalizmustól való félelemből táplálkozó ábrázolások még a valóságot is kifordítják. A nemzetükre egészségesen büszke emberek ugyanis egyáltalán nem fenyegetik a demokráciát és az európai együttműködést, sőt épp az ellenkezőjét teszik.
Ennek megfelelően
az állítólagos „szélsőjobboldali” hatalomátvétel elítélése nem szolgálja a fenyegetett európai demokrácia védelmét. Ezek a reakciók sokkal inkább egy olyan liberális-technokratikus ideológia immunválaszai, amely a XX. század végén befészkelte magát a nyugati demokráciákba, és most saját hegemóniája megőrzéséért küzd. Ez az ideológia a hazafiak közötti büszke szolidaritást igyekszik rossz színben feltüntetni azzal, hogy antidemokratikusnak állítja be.
A nemzettudat azonban éppen a modern demokrácia eredete, és még mindig döntő fontosságú a demokratikus szolidaritás megszervezésében. Természetesen az nem kérdés, hogy a nacionalizmus veszélyes sovinizmushoz vezet, amikor az emberek azt hiszik, hogy nemzetüknek joga van másokat megfélemlíteni – de ezek szerencsére kivételes túlkapások. A lényeg az, hogy a nacionalizmus és a modern parlamentáris demokrácia a XIX. században egymással szoros kapcsolatban alakult ki, és előfeltételei egymásnak. Miért? Mert a modern demokráciák egyenlő állampolgári jogokat biztosítanak a nemzet polgárainak, beleértve a szavazati jogot is.
A modern politikában tehát a nemzet a társadalmi szolidaritás legfőbb egysége. Például a nemzeten belül osztjuk újra a legtöbb adópénzt. Természetesen az egyének és intézmények is utalnak pénzt távoli külföldi országok jótékony céljaira, de ha összehasonlítjuk ezeket a pénzmozgásokat azzal, amit nemzeti és helyi szinten osztunk szét a szociális juttatásokon és közszolgáltatásokon, például az oktatáson és az egészségügyön keresztül, akkor világossá válik, hogy
a nemzeti és helyi identitás sokkal lényegesebb alapot teremt a szolidaritáshoz, mint a „világpolgárság” bármilyen együttérző gondolata. Hajlandóbbak vagyunk megosztani azokkal a körülöttünk élőkkel, akikkel azonosulni tudunk. A demokráciánk és jóléti államunk hallgatólagosan tehát a közös nemzeti identitásra támaszkodik – Magyarországon a közös magyarságra, hazámban, Hollandiában pedig a közösen megélt hollandságunkra.
Azonban ha követjük a nyugat-európai nyilvános vitákat, úgy tűnik, mintha a nacionalizmus kívülről támadná a demokráciát. A francia újságírók, akik a Marine Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés választási győzelmét térképeken ábrázolják, barna színűre festik országukat, márpedig – a legenda szerint – ez a barna az „extreme droite”, azaz a szélsőjobboldal barnája. Hollandiában eközben a kvázi-értelmiségiek nagyképűen vitatkoznak arról, hogy Geert Wilders „radicaalrechts” vagy „extreemrechts”, azaz radikális vagy szélsőjobboldali. A minap a németországi Wiesbadenben pedig hallottam, amint egy apa azt súgta a fiának: Azok ott a „Falschenek”, vagyis a rosszak, ahogy elsétáltak egy AfD-bódé mellett. Az ilyen becsmérlő címkék az európai történelemről alkotott félrevezető képből nyerik rosszindulatú retorikai erejüket. Ez a félrevezető kép, amely a XX. század végén vált meghatározóvá, azt állítja, hogy a nácik és az Európán végigvonuló gonosz tombolásuk elsődleges mozgatórugója a nacionalizmus volt.
Íme a nagy sötét lecke, amelyet a liberális technokraták a XX. századi történelemből vontak le: legyetek antinacionalisták. De nem a nacionalizmus, hanem egy totalitárius állam imperializmusa hozta el a szerencsétlenséget.
Ha a nácik csupán büszke németek lettek volna, akiket elöntött volna a német munkások iránti szolidaritás, és schnitzelekkel tömték volna magukat, minden rendben lett volna. A nácikat az tette olyan szörnyűvé és halálossá, hogy totalitáriusak voltak. Vagyis volt egy totalizáló utópisztikus ideológiájuk (a faji üdvösség náci doktrínája, amely a germán népnek azt parancsolta, hogy szabadítsa meg a világot az állítólagos zsidó uralomtól) és a pártállami apparátus, amely a társadalmat ezen ideológiai program mentén teljesen megszervezte. Pártállamuk, amely a Szovjetunió lenini pártállamát utánozta, minden állami szerv mögé a párt árnyékhierarchiáját állította, hogy biztosítsa a teljes ideológiai szinkronizációt. Ez a totalitárius pártállam volt az, amely totalitárius ideológiájával példátlan mértékű erőszakot szabadított rá az európai nemzetek és népek összességére.
