Az európai parlamenti választások eredményei országonként eltérők, de egyértelműen tapasztalható egyfajta elmozdulás a jobbközép, a hazafias és a nemzeti-konzervatív pártok irányába. Ez pedig bőven elegendő ahhoz, hogy a baloldali-liberális újságírók, politikusok és professzorok a szörnyű „szélsőjobboldalról” panaszkodjanak, amely – állítólag – veszélyezteti a demokráciát, a szabadságot, a jogállamiságot és a békés együttélést Európában. A valóság azonban az, hogy semmilyen szélsőjobboldali fenevad nem fenyeget azzal, hogy felfalja a demokratikus Európát. Az ilyen, a nacionalizmustól való félelemből táplálkozó ábrázolások még a valóságot is kifordítják. A nemzetükre egészségesen büszke emberek ugyanis egyáltalán nem fenyegetik a demokráciát és az európai együttműködést, sőt épp az ellenkezőjét teszik.
Ennek megfelelően
az állítólagos „szélsőjobboldali” hatalomátvétel elítélése nem szolgálja a fenyegetett európai demokrácia védelmét. Ezek a reakciók sokkal inkább egy olyan liberális-technokratikus ideológia immunválaszai, amely a XX. század végén befészkelte magát a nyugati demokráciákba, és most saját hegemóniája megőrzéséért küzd. Ez az ideológia a hazafiak közötti büszke szolidaritást igyekszik rossz színben feltüntetni azzal, hogy antidemokratikusnak állítja be.
A nemzettudat azonban éppen a modern demokrácia eredete, és még mindig döntő fontosságú a demokratikus szolidaritás megszervezésében. Természetesen az nem kérdés, hogy a nacionalizmus veszélyes sovinizmushoz vezet, amikor az emberek azt hiszik, hogy nemzetüknek joga van másokat megfélemlíteni – de ezek szerencsére kivételes túlkapások. A lényeg az, hogy a nacionalizmus és a modern parlamentáris demokrácia a XIX. században egymással szoros kapcsolatban alakult ki, és előfeltételei egymásnak. Miért? Mert a modern demokráciák egyenlő állampolgári jogokat biztosítanak a nemzet polgárainak, beleértve a szavazati jogot is.
A modern politikában tehát a nemzet a társadalmi szolidaritás legfőbb egysége. Például a nemzeten belül osztjuk újra a legtöbb adópénzt. Természetesen az egyének és intézmények is utalnak pénzt távoli külföldi országok jótékony céljaira, de ha összehasonlítjuk ezeket a pénzmozgásokat azzal, amit nemzeti és helyi szinten osztunk szét a szociális juttatásokon és közszolgáltatásokon, például az oktatáson és az egészségügyön keresztül, akkor világossá válik, hogy
a nemzeti és helyi identitás sokkal lényegesebb alapot teremt a szolidaritáshoz, mint a „világpolgárság” bármilyen együttérző gondolata. Hajlandóbbak vagyunk megosztani azokkal a körülöttünk élőkkel, akikkel azonosulni tudunk. A demokráciánk és jóléti államunk hallgatólagosan tehát a közös nemzeti identitásra támaszkodik – Magyarországon a közös magyarságra, hazámban, Hollandiában pedig a közösen megélt hollandságunkra.
Azonban ha követjük a nyugat-európai nyilvános vitákat, úgy tűnik, mintha a nacionalizmus kívülről támadná a demokráciát. A francia újságírók, akik a Marine Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés választási győzelmét térképeken ábrázolják, barna színűre festik országukat, márpedig – a legenda szerint – ez a barna az „extreme droite”, azaz a szélsőjobboldal barnája. Hollandiában eközben a kvázi-értelmiségiek nagyképűen vitatkoznak arról, hogy Geert Wilders „radicaalrechts” vagy „extreemrechts”, azaz radikális vagy szélsőjobboldali. A minap a németországi Wiesbadenben pedig hallottam, amint egy apa azt súgta a fiának: Azok ott a „Falschenek”, vagyis a rosszak, ahogy elsétáltak egy AfD-bódé mellett. Az ilyen becsmérlő címkék az európai történelemről alkotott félrevezető képből nyerik rosszindulatú retorikai erejüket. Ez a félrevezető kép, amely a XX. század végén vált meghatározóvá, azt állítja, hogy a nácik és az Európán végigvonuló gonosz tombolásuk elsődleges mozgatórugója a nacionalizmus volt.
Íme a nagy sötét lecke, amelyet a liberális technokraták a XX. századi történelemből vontak le: legyetek antinacionalisták. De nem a nacionalizmus, hanem egy totalitárius állam imperializmusa hozta el a szerencsétlenséget.
Ha a nácik csupán büszke németek lettek volna, akiket elöntött volna a német munkások iránti szolidaritás, és schnitzelekkel tömték volna magukat, minden rendben lett volna. A nácikat az tette olyan szörnyűvé és halálossá, hogy totalitáriusak voltak. Vagyis volt egy totalizáló utópisztikus ideológiájuk (a faji üdvösség náci doktrínája, amely a germán népnek azt parancsolta, hogy szabadítsa meg a világot az állítólagos zsidó uralomtól) és a pártállami apparátus, amely a társadalmat ezen ideológiai program mentén teljesen megszervezte. Pártállamuk, amely a Szovjetunió lenini pártállamát utánozta, minden állami szerv mögé a párt árnyékhierarchiáját állította, hogy biztosítsa a teljes ideológiai szinkronizációt. Ez a totalitárius pártállam volt az, amely totalitárius ideológiájával példátlan mértékű erőszakot szabadított rá az európai nemzetek és népek összességére.
Elgondolkodhatunk azon is, hogy a nácik valójában mennyire voltak nacionalisták. „Nemzeti szocialistáknak” nevezték magukat, de ez egy opportunista kifejezés volt. Ahogyan az is vitatható, hogy valóban szocialisták voltak-e, úgy megkérdőjelezhető a nacionalizmusra való hivatkozásuk is. Hitler a Mein Kampfban például sokkal kevesebbet használta a „németek” szót; ehelyett a „germánok” és az „árják” voltak a kedvenc kifejezései. Egy hatalmas birodalmat akart felépíteni, amely az összes germán nemzet élére állna, és minden árja tiszteletét kivívná. Vagyis totalitárius imperialista volt. Ez megmutatkozott abban az esztétikában is, amelyet új államának választott: nem a német Fachwerkhäuser finom, lokalizáló szépségét, hanem Albert Speer impozáns, monumentális építészetét, amely a Római Birodalomtól kölcsönözte pompáját.
A náci totalitárius imperializmussal szembeni ellenállás nagy részét pedig épp a nemzeti patriotizmus mozgósította. Brit, amerikai és kanadai hazafiak voltak azok, akik felszabadították Nyugat-Európát. Sőt, orosz katonák is, bár akkor ők Európa másik totalitárius birodalmának igája alatt álltak, a náci Németország elleni háborújuk során a nacionalizmus alapján mozgósítottak. Ezért a háború utáni években Nyugaton széles körben felismerték, hogy a totalitarizmusok gonoszak, míg a nacionalizmusok felszabadítók, amit 1956-ban a magyar felkelés még inkább aláhúzott.
De ez a felismerés már elhalványult Nyugat-Európában. Az Európai Szén- és Acélközösség, amelyet 1950-ben hoztak létre nemzetek felett álló szervezetként azzal a céllal, hogy megakadályozzák, hogy Németország háborúra készüljön Franciaország ellen, még mindig teljesen pragmatikus volt.
A szupranacionalizmus felé irányuló törekvés azonban fokozatosan nemzetellenes ideológiává deformálódott, amely becsmérelte a nemzeti identitásokat, és a demokrácia, a jogállamiság és a béke nevében ironikus módon a nemzetek feletti, liberális és technokrata intézményeket igyekezett felszabadítani a demokratikus ellenőrzés alól.
E nemzetellenes ideológia felől nézve a mai európai politika nemzeti-konzervatív és hazafias irányzata, amelyet az Afrikából és az iszlám világból érkező tömeges bevándorlással kapcsolatos aggodalmak táplálnak, egzisztenciális fenyegetést jelent. Azt hirdetik, hogy a nemzeti-konzervatív irányzat a tagállamokat erkölcsileg megbízhatatlanná, sőt háborús hajlamúvá tenné, és a nácikhoz hasonlóan képesek lennének egymás és az ártatlan kisebbségek ellen szörnyű tetteket elkövetni.
Ez az erőltetett félelem a XX. század közepén átélt borzalmak teljes félreértelmezésén alapul. Ezek a borzalmak ugyanis arra tanítanak bennünket, hogy nem nemzetellenesnek, hanem antitotalitáriusnak kell lennünk.
Semmi kivetnivaló nincs abban, ha szeretjük a hazánkat és szeretünk gondoskodni a segítségre szoruló honfitársainkról, miközben megbecsülünk más nemzeteket és kultúrákat is. Az EU különböző tagállamainak hazafiai remekül tudnak együttműködni, akár nemzetek feletti szervezetek működtetésében is.
A mi csodálatos Európai Uniónk tehát nincs halálos veszélyben, csupán ideológiailag van mozgásban. Sokan ebben a mozgásban kizárólag a nagy veszélyt látják, vagy a szabadság és a demokrácia végét vizionálják. De valójában a demokrácián belül egy új ideológiai rend születési fájdalmait éljük át, amely sok tekintetben a demokratikus legitimitás és a nemzetiség eredetibb, modern változatához nyúl vissza. A most lekapart liberális-technokratikus ideológia mögött nem üresség vagy értelmetlen rendetlenség, hanem az európai újrafelfedezés reményteli új korszaka húzódik meg.
A szerző holland szociológus, a Danube Institute vendégkutatója
