Az első változat az volt, hogy Izrael csak készségesen segíti Amerikát Irán elleni küldetése teljesítésében. A második az volt, hogy Izraellel egyeztetve az volt a terv, hogy Izrael támad, és az amerikai hadsereg szerepe inkább csak annyi lesz, hogy kivédje az iráni ellentámadást. Aztán végül a harmadik máig is fennálló (feltehetőleg a valóságot tükröző) változat az volt és lett, hogy valójában Izrael akart támadni, és mivel Amerika erről nem tudta „lebeszélni”, így mentsük, ami menthető jelszóval, (Izrael által) belesodródott a háborúba. Ezt drámai módon exponálta Joe Kent az alábbi levélben „Hosszas megfontolás után úgy döntöttem, hogy lemondok a Nemzeti Terrorizmusellenes Központ (NCTC) igazgatói posztjáról, azonnali hatállyal. Lelkiismeretem nem engedi, hogy támogassam az Irán elleni folyamatban lévő háborút. Irán nem jelentett közvetlen fenyegetést az országunkra, és egyértelmű, hogy ezt a háborút Izrael és annak befolyásos amerikai érdekcsoportja nyomására kezdtük el.” És akkor most próbáljuk összerakni ezeket a mozaikdarabokat abban a reményben, hogy hátha összeáll belőle valamilyen kép.

Ez az egész történet megerősíteni látszik azt a kényes kérdéseket érintő feltevést, ami szerint a zsidóságnak, akárcsak Amerikának egyszerre van nemzetállama és világbirodalma, és talán az fejezi ki a lényeget, ha úgy fogalmazunk, hogy ezt az akciót az amerikai–izraeli „egytest birodalom” hajtotta végre. Ám, és ez még kényesebb kérdés, hogy ha nincs és nem is lehet a világon olyan akarat, ami ennek az „egytestnek” a szándékaival szembeszegülhet (márpedig a hatalom nem más, mint akaratátvitel) akkor most a fentiekből felsejlő „törésvonal”, a, fogalmazzunk így „hajlandók” és „nem hajlandók” között miként lenne értelmezhető.

Ennek megértéshez először azt kellene rögzíteni, hogy bár Irán megsemmisítése is lehet az „egytest” számára fontos cél, de ennek az akciónak a fő „címzettje” nem Irán, hanem Oroszország és Kína. És a törésvonal a „nem létező” világerőn belül azok között van, akik inkább Oroszországot és azok között, akik inkább Kínát tekintik legfőbb ellenfélnek. Az európai „hajlandók” (Anglia, Franciaország és Németország) inkább Oroszországot tekintik kilökhetőnek a rendszerből, míg az amerikai birodalom uralmi struktúráiban, ha nem is tekintik már Kínát kilökhetőnek, de legalább is úgy vélik, hogy Kínát kellene állandó igen erős nyomás alatt tartani. Mivel Kína most már a világ messze legnagyobb ipari hatalma és előnye behozhatatlan, így egy nyílt „anyagháborúban” Amerika aligha bírna vele, ezért az energiaellátási láncait kell újra és újra szétzilálni. És lévén Kína a világ legnagyobb kőolajimportőre, így ezen keresztül lehet elsősorban fenyegetni.

Venezuela, Kanada és Irán a világ legnagyobb kőolajkészleteivel rendelkezik és így már érthetőbb a közelmúlt néhány történése. Az Irán elleni akció bírálói főként azok, akik fő célnak Oroszország legyőzését és kifosztását tartják, és így kontraproduktív számukra minden olyan akció, ami erről és az Oroszország elleni katonai platformként üzemeltetett Ukrajnáról elvonja a figyelmet. Míg a zsidó nemzetállam és világbirodalom számára a fő fenyegetés Kína, aki az egész elmúlt háromezer év létszerveződési módjával szemben kínál alternatívát. Ezért „hajlandó” bármire, ami ennek érvényre jutását megakadályozhatja vagy legalább is történelmileg lassítja azt.

A szerző közgazdász