Felforgatókönyv grúz mintára

Vigyázó szemetek Tbiliszire vessétek! Ha nem megy a globalista fordulat a szavazófülkéből, az utcáról próbálkoznak majd.

Hegedűs Tamás

grúzia választás anarchia legitimáció 2026. 03. 23. 5:55

Fotó: Ludovic Marin

Volt egyszer egy programja az Európai Uniónak, a 2009-ben indított Keleti Partnerség (KP), amely a posztszovjet térség kelet-európai és dél-kaukázusi államaival hivatott fejleszteni az együttműködést. A program pro forma ma is él, bár önmaga karikatúrájává vált. Belarusz, Ukrajna, Moldova, Georgia (Grúzia), Örményország és Azerbajdzsán – megannyi eltérő pálya. Belarusz Oroszország elkötelezett szövetségese, ahogy az utóbbi évekig Örményország is az volt. Ukrajna és Moldova „szilárdan ingadozott” a Nyugat és az orosz világ között, Azerbajdzsán pedig olajkincsére támaszkodva virtigli harmadik utasként egyensúlyozott a nagyhatalmi érdekek között. Egy olyan van közöttük, amely tartósan és elkötelezetten Nyugat-orientált:

Grúzia.

A független Grúzia nem holmi megfelelési kényszerből kereste az utat a Nyugat felé, hanem mert ez természetesen fakadt keresztény örökségéből és a nép szabadságszeretetéből, egyben védelmet is remélve egy orosz beavatkozással szemben.

Ez utóbbi reményben hatalmasat csalódtak 2008-ban, amikor fegyverrel akarták visszaszerezni a függetlenség kikiáltásakor elszakadt területeiket, háborúba keveredve a békefenntartóként jelen lévő Oroszországgal, ami öt nap alatt teljes katonai vereséghez vezetett.

Nyugatról egy kis ejnye-bejnyén kívül érdemi segítség nem érkezett. Ami nem is lett volna reális, de egy illúziónak véget vetett. A grúzok ismételten rájöttek, hogy a bajban csak magukra számíthatnak. Úgy kell egyensúlyozniuk erős szomszédaik és reménylett távoli szövetségeseik között, hogy nem keveredhetnek újabb háborúba, mert az akár meg is semmisítheti őket. Ebben az érzékeny geopolitikai helyzetben érték el azt, ami szinte lehetetlennek látszott: a kilencvenes évek eleji összeomlás után a stabilizáció és fejlődés útjára léptek.

A helyreállítás már Eduard Sevardnadze elnöksége alatt elkezdődött (1995-től), de döcögve haladt. A megoldatlan problémák sokasága jó táptalajt adott a 2003-as „színes forradalomnak” (helyi kiadásban: „rózsák forradalma”), hatalomra repítve Miheil Szaakasvilit, akit okkal neveztek Soros emberének. Elnöksége alatt az erőteljes nyugati elkötelezettség radikális piaci reformokkal párosult, hadat üzenve a korrupciónak, az első években komoly eredményekkel. Mindez bátorítólag hathatott arra, hogy a szeparatista területek visszaszerzése érdekében akár háborút is kockáztasson Oroszországgal, a már leírt végkifejlettel. Az elnök nem bukott bele azonnal a vereségbe, de második ciklusa egyre inkább önkényuralmi jelleget öltött, növekvő elutasítottsággal. Uralmának nem egy újabb forradalom, hanem választások vetettek véget. Azóta, 2012-től kormányoz a Grúz Álom, amely pártot ellenfelei azóta is „oroszbarátsággal” vádolják.

De mi a valóság? A nyugatbarát reformok töretlenül folytatódtak, az EU-s jogharmonizációban a Keleti Partnerség (KP) országai közül messze az élen állva, míg Oroszországgal a diplomáciai kapcsolatok azóta sem rendeződtek. Közben felépítették a KP legnyugatosabb országát, amely vállalkozóbarát üzleti környezetben és korrupciómentességben számos uniós országot is megelőz. Az egy főre jutó GDP növekedése az OECD és az EU összesített mezőnyéből is csak Írországban volt magasabb, vagyis 42 fejlett országot előztek meg e téren. A GDP növekedése 2012 és 2024 között éves átlagban 5,5 százalék volt, ezen belül a Covid utáni években különösen megugrott: 2020-tól 2024-ig évente átlagosan 9,8 százalékkal.

A jólét látványosan növekszik, a biztonság kiemelkedően jó. Csoda, hogy a kormányzó pártot választásokon még megközelítenie sem sikerült az azóta is romokban heverő liberális ellenzéknek?

Mindez persze igencsak szúrja a szemét azoknak, akik 2003-ban hatalomra segítették kiválasztottjukat. A „rózsák forradalmában” kulcsszerepet játszó globális NGO-k (nemzetközi „civil” szervezetek) ma is erőteljesen jelen vannak, átvéve a vergődő parlamenti ellenzék szerepét. Grúzia még mindig viszonylag szegény ország, ahol az NGO-k a versenyszférához képest is jó fizetést kínálnak alkalmazottjaiknak, vezetőiknek azt is meghaladót. A fizetett forradalmárok serege tehát jelen van, és nem is tétlenkedik.

A kormányzó pártot utoljára 2024-ben, parlamenti választáson erősítette meg a választói akarat, amit azóta is tartó – bár egyre lanyhuló – tüntetések követtek. Ami nem sikerült a választófülkében, megpróbálták az utcán. Csakhogy míg 2003-ban nagy nyomor és teljesen még fel nem számolt káosz adta a gyúanyagot, addig ma az évről évre növekvő jólét és a rendezett viszonyok miatt hiányzik a kormányváltó hangulat.

Az EU Bizottsága és az EP ugyanakkor átvette az ellenzéki narratívát, amely – az EBESZ helyszíni ellenőreinek jelentése ellenére – választási csalást kiáltott, és elítélte a legitim kormányzatot állítólagos szabadságkorlátozásokért. A Keleti Partnerség komolytalanná vált.

Örményország éppen irányt vált Nyugat felé, de Belarusz kiesett, Azerbajdzsán érdektelenné vált. A háborúban álló, de már előtte is rendkívül rosszul működő Ukrajna és a szakadék szélén táncoló Moldova immár tagjelölt, miközben a leginkább EU-konform Grúziát a kispadra ültették.

De mi ennek a valós oka? Az egyik az, hogy a patrióta grúz kormány – okulva 2008-ból – mindent megtesz azért, hogy kimaradjon az orosz–ukrán háborúból, miközben „volna rá igény” adott körökben, hogy második frontot nyissanak. Mindezt nem „oroszbarátságból”, hanem hogy megőrizzék a békét, ami nemcsak az ország fejlődésének, hanem megmaradásának alapja is. Egy másik „büntetendő” ok, hogy Tbiliszi elzárkózik az LMBTQ-lobbi nyomulásától, és törvényt hozott az ilyen irányú propaganda ellen. És végül elfogadták – amerikai mintára – azt a törvényt, amelynek célja a külföldről finanszírozott szervezetek működésének átláthatóvá tétele. Nem a betiltásuk, csak a transzparenciájuk. Elsősorban ezek miatt került Grúzia az EU és a nyugati sajtó szégyenpadjára.

A választások utáni tüntetések előkészítésének eszköztárában az „oroszbarátság” és az orosz befolyásolás sulykolása mellett kulcsszerepet játszott, hogy a közvélemény-kutatók egy része magabiztos ellenzéki győzelmet vetített előre, elhintve jó előre azt, hogy a kormánypárt csak választási csalással győzhet.

A kemény mag valószínűleg őszintén hitt is ebben, ahogy láthatjuk ezt ma Magyarországon is. Ezt erősítette saját exit polljuk is, amely szintén ellenzéki győzelmet hozott ki. És mivel az eredmények ezt nem igazolták, a jól előkészített düh utcára vitte – a fizetett forradalmárokkal együtt – legelkötelezettebb támogatóikat, amit már Magyarországon is kilátásba helyezett néhány ellenzéki hangadó. Ahogy annak idején a „színes forradalmak” is egy kottára működtek Belgrádban, Tbilisziben, Kijevben és Biskekben, úgy most is közös kottából játszik a globális hálózat.

A cél is ugyanaz Budapesten, mint Tbilisziben: mindenekelőtt beszállás a háborúra hajlandók koalíciójába.

Csak a magyar választók dönthetnek úgy, hogy ennek április 12-én meggyőző többséggel megálljt parancsolnak.

A szerző makrogazdasági és biztonságpolitikai szakértő