Külpolitikában a behódolás az idegen érdekeknek kicsiben és nagyban, legyen szó a szomszédokról vagy az uniós vezetésről. A magyar hadsereg lezüllesztése, a nemzeti vagyon szétprédálása, stratégiai ágazatok idegen kézbe adása is a bűnlajstromuk része. Orbán Viktor még ellenzéki pártelnökként a Horn–Kuncze-kormány idején figyelmeztetett egyik tusványosi előadásában arra, hogy az energiaszektor idegen államok tulajdonában levő cégeknek a kezére játszása a magyar érdekek súlyos sérelmét jelenti, és ez ellen fellépni nem „gazdasági nacionalizmus”, hanem az egyetlen józan reakció.
A nemzetek felszámolásának legdrasztikusabb, legembertelenebb eszköze a tudatos, tervszerű szervezett lakosságcsere, ami Nyugat-Európában zajlik, s melynek való magyar ellenállást szankcionálja pénzügyileg és politikailag a globális háttérhatalom egyik látható intézménye, az uniós vezetés, mely nem véletlenül tette le a voksát a Tisza Párt mellett.

A kormány ellen a leggyakoribb vád az ellenségképzés és a riogatás. Nehéz megítélni, hogy akik ezt megfogalmazzák, komolyan gondolják-e egyáltalán azt, amit mondanak, vagy csak részt vesznek egy kommunikációs hadjáratban. Mert egy létező, akut veszélyre való rámutatás nem riogatás, az ellenség néven nevezése pedig véletlenül sem ellenségképzés. Mi több, egy felelős nemzeti kormánynak mindkettő a kötelessége is egyben.

Ennek egyik eszköze, hogy a legakutabb problémákat diminuálni igyekszik, ahogy tette ezt, amikor sorosozással, migránsozással, most meg ukránozással vádolja a kormányt. S ebben az sem zavarta a megszólalókat, hogy Soros György maga tette közzé a tervét Európa tönkretételére (Project Syndicate, 2015. szeptember 26., Finan­cial Times, 2015. július 26. és Bloomberg Business, 2015. október 30), hogy a zömmel muszlim migránsok egyre több várost tesznek élhetetlenné, s hogy az ukránok, élükön az elnökükkel, a nyersanyagblokád mellett nyíltan fenyegetőznek.

Minden nemzet történelmében vannak olyan csomópontok, melyek a vasúti váltókhoz hasonlíthatók. Ha egy ilyen váltót egy ország esetében rosszul állítanak be egy kulcspillanatban, az akár végzetes is lehet. Jó példa erre migránsválság, amikor a „wir schaffen das” logikája mentén a „willkommenskultur” jegyében 2015-ben örökre megpecsételték Németország jövőjét. Igen, számolnunk kell azzal, hogy Németország jelenlegi formájában ötven éven belül nem fog létezni. A józan keletnémetek már most láthatják, hogy mekkora hiba volt az egyesülés, ha tehetnék, jó eséllyel annak visszacsinálására törekednének.

Az ország föderatív berendezkedése talán ad a kevésbé migránsfertőzött tartományoknak létesélyt, már ha engedik őket kiválni a szövetségből, de hogy a politikai vezetés nem fogja tudni megőrizni a mai Németországot német országként, az bizonyos. De nézve a népesedési mutatókat, nem áll fényesebb jövő előtt Spanyolország, Franciaország, Dánia, Hollandia és Svédország sem, a sor pedig folytatható.

Ugyanez a helyzet az orosz–ukrán háborúval. Négy évvel ezelőtt övé volt az egyetlen józan hang, ő az, aki azóta is ugyanazt mondja: tűzszünet, békekötés, mielőtt világégés lesz a lokális konfliktusból.

A parlamenti választások alapesetben nem bírnak olyan jelentőséggel, mint az említett történelmi váltók. A hétvégi választás viszont igen.
Ha most érvényesül a globalista akarat, ha most Brüsszel bábja kerül a kormányfői székbe, Magyarország magyar országként megmaradása válik kérdésessé, hogy a háborúba való belesodródás veszélyéről ne is beszéljünk. Emellett kontinentális szinten is kulcsfontosságú, 

„Minden magyar felelős minden magyarért” – írta Szabó Dezső.

És minden magyar felelős a nemzet megmaradásáért – tehetjük hozzá.

Ez pedig a jelen történelmi helyzetben Orbán Viktortól remélhető, akiben megvan a tapasztalat, a rátermettség, a tudás és a bátorság, hogy a legvészterhesebb válsághelyzetekben is helytálljon.