A matricázásnak még annyi haszna is lehetne, hogy szép feladatot adhatna a most kissé elárvultnak és csalódottnak tűnő szigetes szekta tagjainak. Azt még itt azért szelíden megjegyezném, hogy a középkor korántsem volt annyira „sötét” mint amennyire azt beleverték a széles néptömegek fejébe, elsősorban a felvilágosodás és a nagy francia mészárlás őszinte hívei. A cáfolat példáit hosszan lehetne sorolni az építészettől a csillagászatig, a gondolkodókról, a szellem embereiről már nem is beszélve. Az utóbbiak közül azért említsük meg Aquinói Szent Tamást, de csupán a rend kedvéért, különben felesleges, mert egy vérbeli progresszív még azt is a mesterséges intelligenciától kérdezné meg, hogy miként kell leírni a nevét. A vármegye elnevezéssel kapcsolatban meg az a rossz hírem van a mindent eltörölni ismét felbukkanó lelkes élcsapatának, hogy az nem a Zorbán találmánya, de még a Tóni keze sincs benne könyékig. Az bizony egyidős az államalapítással. És szünet csak 1950-ben állt be, amikor a véreskezű kommunista horda Rákosi pajtás parancsára eltörölte, a főispán elnevezéssel egyetemben. Az okok akkor is nyilvánvalóak voltak és ma is azok. Csapás a magyarok tudatára, csapás a hagyományra akkor, csapás a patrió­tákra és a nemzeti kormányra most. Nincs nagy különbség, legfeljebb annyi, hogy a mostani eset már a pszichiátria tárgykörébe (is) tartozik. De majd átvészeljük ezt is.

A hagyományról jut még eszembe az, amit Somogyi Győző temetésén éreztem, túl a szomorúságon, a gyászon. Valahogy egyben felemelő is volt az egész, egy nagy élet méltó búcsúztatása. A hagyomány, a hit, a haza és az igaz művészet jegyében. A percemberkék dáridója meg majd elmúlik.