A hálózatkutatás megkerülhetetlen

A titkos társaságok jelentőségét a történészeknek sem lenne szabad lebecsülniük.

Barabási kutatásait alapul véve Niall Ferguson skót történész írt egy átfogó elemzést arról, hogyan viszonyultak egymáshoz a hierarchiák és a hálózatok az emberiség történelme során. Arra a megállapításra jutott, hogy a hierarchiák és a hálózatok mindig párhuzamosan léteztek egymás mellett, de történelmünk legnagyobb részében a rend, vagyis a hierarchiák uralkodtak. Először a könyvnyomtatás feltalálása után indult meg a hálózatok látványos megerősödése, amely aztán a francia forradalomban csúcsosodott ki. A Szent Szövetség Európája visszaszorította az informális hálózatok hatalmát, újra a kiszámíthatóság és a rendezettség lett a meghatározó. Ferguson szerint a XX. századi háborúk és a diktatúrák időszaka szintén a hie­rarchiáknak kedvezett, de a hatvanas évek végén a hálózatok átvették a kezdeményező szerepet, azóta is folyamatosan erősödnek, és soha még a történelemben nem volt akkora hatalmuk, mint napjainkban.

Ezen a nyomvonalon gondolkodva igyekeztem elhelyezni Magyarország 1945 utáni helyét a világtörténelem eseményeiben. Meglepő eredményre jutottam, amelynek részleteit hamarosan megjelenő könyvemből lehet majd megismerni. Most legyen elég annyi, hogy a nemzetközi tendenciák tökéletesen megfeleltethetők hazánk történelmének is – bár én egy kicsit továbbgondoltam a diktatúrák szerepét a hálózatok és a hierarchiák közötti erőviszonyok kialakításában. Ez az elmélet adja egyébként a legérthetőbb magyarázatot a rendszerváltás problematikájára, hiszen a rendszerváltó elit a pártállami hierarchiát bontotta le, holott a hatvanas évek végétől megerősödő (nyugati kötődésű) hálózatok a nyolcvanas évekre már egyértelműen átvették a kezdeményező szerepet, de érintetlenek maradtak az átmenet idején. Hatalmuk és befolyásoló erejük ma is stratégiai kérdés.

És miképpen jön az én kutatásom a szabadkőművesek országcsonkításban játszott szerepéhez? Nem egyszerűen egy analógiát kívántam bemutatni, ugyanis a Kádár-kori hálózatok gyökereinek kutatásában kénytelen voltam visszanyúlni egészen 1917-ig. Olyan pénzügyi körök érdekeltségeit lehet kézzelfoghatóan kimutatni már a Szovjetunió felépítésénél, amelyek folyamatossága máig érzékelhető. És most jött el az a pillanat, amikor a történészcéh megkönnyebbülten felsóhajt: egyetlen könnyed kézlegyintéssel lesöpörhető minden érvem az asztalról, hiszen nem csinálok mást, mint burkoltan „sorosozok”. De tévednek. Korábbi kutatásokból tudjuk, hogy Lenin már a húszas évek elején úgy szerzett tőkét a Szovjetunió felépítéséhez, hogy az államosított iparágakat koncessziók segítségével átadta nyugati befektetőknek, és az is közismert, hogy amerikai üzletemberek – például Henry Ford – ezen koncessziós szerződések keretében alapítottak iparvállalatokat Oroszországban, finanszírozva a bolsevik birodalom kiépítését.

Arról azonban keveset beszélünk, hogy ki volt az, aki ezt a módszert kialakította, aki az első koncessziót megkapta Lenintől. Armand Hammernek hívták. Aki a nyolcvanas években rendszeres hírolvasó volt, annak ismerősen csenghet a név, hiszen a „híres amerikai üzletember és közismert filantróp” évente legalább négyszer-ötször látogatást tett Magyarországon, tárgyalt minden fontos politikai, gazdasági és kulturális vezetővel, az újságok legtöbbször címoldalon hozták, éppen milyen új üzleti ajánlattal kívánta építeni hazánkban a szocializmust. Mindezt természetesen a világbéke nevében. Armand Hammer szülei a XIX. század végén már kötésig benne voltak a keleti part kommunista hálózatának sűrűjében, fiuk nevét is egy szójátéknak szánták: arm (magyarul: kar – a szerk.) and (és) hammer (kalapács). A szülők közvetlen elvtársi körébe tartoztak a Schenck fivérek, akik közül az egyik a Metro-Goldwyn-Mayer, a másik a Twentieth Century Fox igazgatója és főrészvényese lett.

Ez a hálózat lényege!

Armand Hammer szülei már a száműzetése idején anyagilag támogatták Lenint, az ifjú Armand pedig segített – nem mellékesen a Romanovok műkincseinek fejében – megteremteni a Szovjetunió gazdasági alapját. Hammer az ötvenes évektől vállt vállnak vetve egyengette a békés egymás mellett élés gyakorlatát Cyrus Eatonnal, a másik filantróp milliárdossal, aki – akárcsak Hammer – valamennyi szovjet pártfőtitkárral (Sztálin kivételével) közvetlen barátságot ápolt. Eaton a Rockefeller bankház embere volt, és 1979-ben halt meg, Hammer 1990-ig élt. Ha valaki még mindig azt állítja, összeesküvés-gyártás azt gondolni, hogy e két üzletember volt a pénzügyi háttérhálózat korabeli arca úgy, ahogy ma Soros, annak ajánlom, lapozza fel az akkori újságokat, vagy csak keressen rá az interneten, kikkel szerepel közös fotón e két vállalkozó.

Mielőtt rám sütnék a balliberális oldalon szellemesnek tartott „ufóhívő” bélyeget, kérem a kollégákat, olvassák el hamarosan megjelenő könyvemet, és amennyiben nem értenek egyet a megállapításokkal, tételesen – természetesen levéltári forrásokon alapuló érvekkel – cáfolják meg állításaimat. Ilyesfajta cáfolat ugyanis Az „impexek” kora című könyvemre sem érkezett, pedig pontosan erről az összefüggésrendszerről szólt az a kötet is. Hogy ott konkrétan nincs szó a szabadkőművességről? Valóban, de ezek a kutatások a hálózatok működésénél összeérnek. Ma már az tekinthető „ufóhívőnek”, aki kétségbe vonja az informális kapcsolatrendszerek – adott esetben titkos társaságok – társadalmat és közéletet befolyásoló erejét. Trianon és a szabadkőművesség éppúgy releváns szakmai kérdés, mint Lenin és a globális pénzügyi érdekcsoportok kapcsolata vagy a hálózatok irányító szerepe a rendszerváltás menetében. De ide sorolható a Magyar Testvéri Közösség szerepe a Horthy-korszak, különösen a háború alatti nemzeti ellenállás idején; a közösség szintén egy titkos társaság volt, amely a magyar nemzeti szuverenitás megőrzését tartotta szem előtt, mégis ezer szállal kötődött a szabadkőművességhez.

És egy újabb fontos megállapításhoz érkeztünk, amelyet – szándékosan vagy tudatlanságból – igyekeznek elmaszatolni: a hálózatok ugyan rendelkeznek preferencia-központokkal, de nem hierarchikus felépítésűek, vagyis nem közvetlen irányítással működnek. Az egyénnek éppúgy van szabad mozgása, kezdeményezési lehetősége, mint a hálózaton belüli kisebb érdekkapcsolatoknak, ezért lehetséges az, hogy egy informális kapcsolatrendszer a motivációit és az eszközeit tekintve is sokszínű, és számtalanszor személyi átfedés van a hálózatok között. Szerencsére ma már nem lehet a korábban jól bevált elhallgatás–lejáratás–kirekesztés módszerével lehetetlenné tenni az alternatív és termékenyítő gondolatok terjedését, és éppen egy virtuális hálózat, az internet nyilvánossága van ebben segítségünkre. Nekem sem kell önkritikát gyakorolnom a „hivatalos szakma” előtt „tévtanaimért”, ha szeretnék történészként boldogulni, mert lassan-lassan az „alternatív” oldal is megtanul hálózatként (együtt)működni. Kivívtuk a saját helyünket a múltfeltárásban. A bölcsek köve nem létezik, így nem lehet az akadémikusok birtokában sem. Különböző értelmezések, világnézetek, történelemszemléletek csapnak össze, a vitáknak pedig helye van. A történészcéh tagjai nem tehetnek mást, mint alkalmazkodnak a megváltozott feltételekhez, és számolnak azzal, hogy „új időknek új dalaival” kell versenyeztetniük saját nézeteiket.

A szerző történész

További írások a témában:

Az alvilágban sötét van

A Raffay-csapda és egyéb cselvetések

Soha nem volt célom, hogy tőlem emberek rettegjenek

Ungváry Krisztián vitamódszere elfogadhatatlan

Ungváry a magasból

A szellemi alvilág: Szakács Árpád

Féltik a hálózat hegemóniáját

Romsics szabadkőműves meséi