időjárás 12°C Adalbert 2022. szeptember 27.
logo

Az alvilágban sötét van

Domonkos László
2020.06.23. 08:00
Az alvilágban sötét van

Déry Tibor egy hat részből álló novellafüzérben megírta Budapest ostromát. Az Alvilági játékok utolsó darabjának címe: Félelem. Ebben mondja Mari néni, az egyik öregasszony: „Senki sem alszik. Az egyik fele a nyilasoktól fél, a másik fele az oroszoktól.”

Ez a találó mondat mostanra némileg módosult jelentéstartalmat kaphat. Valahogy úgy: vannak, akik ma is, patológiásan a nyilasoktól félnek, mi több, rettegnek – a másik fél viszont már egyáltalán nem fél az oroszoktól, sőt tiszteli-becsüli őket, és mindinkább látja, mennyire nem azonos az orosz a szovjettel. És mivel már nem fél, szembe mer és tud nézni olyan jelenségekkel, amelyek a múltat és a jelent egyaránt meghatározzák.

Ungváry Krisztián és Szakács Árpád írásait olvasva, úgy vélem, a fenti gondolatok és evidenciák rendkívüli fénytörésbe kerülnek. Előbbire látszólag nem kéne túl sok szót vesztegetni, hiszen mélyen egyetértve Szakács Árpád megállapításával, hogy ha az írásáról lefejtenénk „a gyűlöletet, a gyalázkodást, az indulatot, a személyeskedést, a csúsztatásokat és a valótlanságokat” (hozzáfűzném: a lólábukat kilógató komplexusok seregét is), nem túl sok minden maradna, de ama bizonyos, „vegytiszta marxista doktrína csontváza” azért megérdemel egy-két megjegyzést.

Mert ez a csontváz ijesztően randa és gusztustalan ugyan, de igazából pontosan az a jellemző rá, amit Ungváry, „a tolvaj kiált rablót” ősi metódusát alkalmazva, éppen ránk, nemzeti (szerinte: jobboldali, eszerint nyilván fasiszta és/vagy náci, akárcsak Kolumbusz és a többiek, továbbá és legfőképpen: alvilági) szellemi emberekre mond: veszélyes. Ungváry, mielőtt zordon fensőbbséggel irománya legvégén figyelmeztetné azokat az egy tálból cseresznyéző, nyilván az alvilág felé tartó ingatagokat, akik szerint a Szakácsot „fenntartó politikai kurzus még mindig a kisebbik rossz”, holott „hová viszik az országot az efféle összeesküvés-elméletek” (válasz: az eddiginél jobb – magyarabb és „ungváryatlanabb” – irányba és világba), felmutatja egy Magyarországon általános történészi (és általában: „tudósi”) szemlélet minden undorító, idejétmúlt, de leginkább: roppant kártékony jellegzetességét. Mondhatni, a maga teljességének igencsak abszurdoid (egyszerre nevetséges és veszedelmes, bicskanyitogatóan hazug és hánytatóan álszent) pompájában. Ezért kell figyelni rá.

Hosszú-hosszú idő óta megszokott az az öntelt magabiztosság, az a nagyképűen pökhendi fensőbbség, amellyel a magyarországi történésztársadalom krémjének kikiáltott társaság bármiféle, az ő egyedül üdvözítőnek tartott álláspontjától eltérő felfogást minősít, sőt üldöz. A félnótás dilettánsoknak, a fontoskodó szerencsétlen amatőröknek és a fantaszta eszelős önjelölteknek kijáró – annak is minősített – lekezeléssel fogadnak és intéznek el mindent és mindenkit, akiről akár a legcsekélyebb mértékben úgy vélik, bele merészelnek kontárkodni az ő magas tudósi profizmusukba. Nemcsak náluk lévén, de általuk örökre ki is béreltetvén a bölcsek köve. Hivatásos tudósi mivoltuk fennkölt magasából a szó szoros értelmében kiátkozzák a mégoly jó szándékú, netán némi el- vagy utángondolkodásra érdemes próbálkozások írmagját is.

Persze ez nemcsak az ő bűnük – a magyar, úgynevezett tudományos életre 1945 óta jóformán minden területen igen jellemező a kirekesztő, jóformán zsarnoki szemlélet, a kizárólagosságra törő alapállás, a gátlástalan véleményterror és az időnként szánalmasan nevetséges szakmai önérzeteskedés, amely egy sértődős kiscsoportos és egy pszichopatológiai esetnek számító személyiség sajátos elegyével sikolt föl azonnal, ha más, „egy műkedvelő”, „egy közönséges kontár”, netán „csak egy újságíró” rondít bele „az alvilágból” szentélyük háborítatlan, szent és sérthetetlen csendjébe.

Holott nem ártana szerényebbnek lenni, uraim! Netán volna is mire. 1945 óta a magyar írótársadalomhoz – de még a magyar újságírás legjavához hasonlítva is – a történészek kilencven százaléka a legutóbbi időkig – egy új, nagy reményekre jogosító nemzedék beérkezésééig – a szovjet hódoltság egyik legszolgaibb, leggyávább, legalázatosabb, legelvtelenebb kiszolgálója volt, akiktől a permanens hazudozáson és történelemhamisításon kívül leginkább csak arra telt, hogy olyan kiválóságokat támadjon időről időre, mint László Gyula vagy Nemeskürty István.

A vezérürünek kikiáltott Legfőbb Szaktekintély, a Szakács Árpád által dalai láma-i fenségében most „megsértett” Romsics Ignác méltó jelképe mindennek – aki még 1989-ben (!) is a jó kommunista gyakorlat szerint herélte ki, csonkította agyon Bethlen Béla Észak-Erdély kormánybiztosa voltam című munkáját. (A sorban a kivételek, mondjuk Perjés Géza vagy Szakály Ferenc, fontosak ugyan, de csak kivételek.) És mily furcsa: fenti – még nemzetinek mondott-tartott idősebb történészek oldaláról is nemegyszer tapasztalt – hozzáállással egyáltalán nem találkozni a már említett fiatalabb generáció rokonszenves, sokra hivatott, bátor és tehetséges tagjainál: Borvendég Zsuzsa és Gulyás László, Bank Barbara és Nagymihály Zoltán, Szekér Nóra és Köő Artúr, Kovács Emőke és Hajagos Csaba részéről sohasem érezni a lenézésnek, a kirekesztésnek, a nagyképű tudóskodásnak a legcsekélyebb jelét sem. Elgondolkodtató.

Ezek az alvilági játékok aztán a mai napig folytatódván, logikusan vezettek odáig, hogy Szakács Árpád szellemesen írhatja:, „Bizony, ha írsz taburól, nem fog idézni Hatos Pál” – Ungváry ama rémisztő okfejtésére reflektálva, miszerint Raffay Ernőnek a szabadkőművesek viselt dolgairól kibányászott 11 ezer dokumentumából Hatos nemcsak hogy egyet sem közöl, de 1918–19-et feldolgozó monográfiájában „meg sem említi Raffay nevét”. Képzelem, mennyire összetörhette ez a tény szegény Raffay Ernőt – bár ami azt illeti, engem sem árasztott el túláradó jókedv, hogy most itt Ungváry Krisztián vagy éppen Hatos Pál nevét kellett megemlítenem.

Miután Ungváry Krisztián a legfelső politikai vezetéssel és a netán velük egy tálból cseresznyézni próbálókkal szemben is vitézül megismétli a Torontál megyei Hírlap egykori, enyhén szólva kissé túlbuzgó cikkírójának esetét („E helyről óva intjük Angliát”, a derék ángliusok rettegésükben nyilván azonnal összecsinálták magukat) meg némiképp korszerűsített formában azt is, midőn a kommunista időkben a fejőnő a szónoki emelvényről hasonló figyelmeztetéseket mennydörgött a gaz imperialistáknak, következzenek a konkrétumok. Raffay Ernő, szabadkőművesek, Trianon.

Raffay Ernőt vagy negyven éve ismerem, ez persze még bőven magánügy is lehetne – ha ez a réges-régi ismeretség nem járna azzal a szinte magától értetődő ténnyel, hogy munkásságát, elveit, törekvéseit is kellő mélységben meg tudom ítélni ahhoz, hogy akár Trianon, akár a szabadkőművesség, akár a magyar tudatalatti nagy költőjének nem éppen római jellemre valló dolgaihoz érdemben hozzászóljak. Menjünk hát sorjában.

Csurka István óta megszokhattuk: ha az úgynevezett nemzeti oldal valamelyik, különösen gyűlölt prominensén nagyon nagyot akarnak ütni, és a produktumban értelmes esztétikai érvek nem (most sem) használhatók, előveszik az álpolitikai kártyát: Csurka kistarcsai aláírását vagy Raffay állítólagos ügynök mivoltát. Hogy Csurka István maga tisztázta és zárta le az ügyet, és hogy – mindezek mellett, sőt messze ezeken felül – mit alkotott: ugyanúgy nem számít, mint Raffay történészi teljesítménye, felkészültsége, tárgyismerete. Nekik nem a produktum a lényeg. Miként az sem, hogy Raffay Ady mélységesen jellemtelen ügyleteinek és több mint kétes kapcsolatrendszerének felderítése mellett számtalanszor leírta: mindezzel együtt nagy költőnek tartja az érmindszenti férfiút, jó néhány megrendítően szép, halhatatlan, nagy vers szerzőjének, tragikusan félresikerült életű, személyiségű alkotónak.

Ami pedig a magyarországi szabadkőművességet illeti: ugyanezen séma szerint a létező legkönnyebb a tények helyett „hagymázas baromságoknak” minősíteni mindazt, ami kiderült róluk. Még hogy bármi közük lehetne az országvesztéshez? Hah, még ilyet, távozz, sátán! (Nem távozik.) Kapaszkodjunk erősen: a jobboldalinak enyhén szólva nem nevezhető Fejtő Ferenc mondta ki: „Tudni kell, hogy Trianon egy szabadkőműves klikknek a műve volt, amelyet a cseh és a román vezetők befolyásoltak.” (Szidiropulosz Archimédesz: Trianon utóélete – A magyar társadalom Trianon-képe az ezredfordulón – Kairosz Kiadó, 2004, Bp., 289. o.) Még egy hagymázas baromság, Ungváry?

Hogy eme egyedül üdvözítőnek kikiáltott és érvényesíteni próbált irányzat és az ezt képviselő urak mögött mi és ki áll, az hálózat-e, miként Szakács Árpád írja, netán valami más: nem is igazán számít. Végtére is mindegy, minek nevezzük. A lényeg: néhány szó és kifejezés – magyarság, haza, a nemzet iránt érzett felelősség, értelmiségi hivatástudat, tárgyilagosság, jóindulat, (nép)szeretet stb., ilyesmik – mélyebb, kellőképpen átélt értelméből, valódi jelentéstartalmából hasonszőrű kollégáival egyetemben Unváry az égadta világon nem értett és nem is fog megérteni semmit. Az alvilágban sötét van.

A szerző író

 

Vita a szabadkőművességről

Logikusan érvelve a szabadkőművesekről

A dosszié összes cikke
Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.