A helyes magatartás a kivárás

Ki kell várni, hogy merre halad az unió: tovább erőltetik-e a föderalizmust vagy visszatérünk az egyenrangú nemzetek együttműködéséhez.

Nincs fundamentális oka a hazai deviza gyengélkedésének, az euró mégis 330 fölé szaladt Fotó: MTI/Kollányi Péter

Ő a megvalósításra tíz évet szánt, és három szakaszra bontotta az előkészületeket. A három szakasz alatt lényegében harmonizálni kellett volna a tagországok (amelyek akkoriban hatan voltak) gazdaságpolitikáját a költségvetési politikától a monetáris politikán, az adópolitikán át egészen a szociálpolitikáig. Az országok nemzeti valutáinak ingadozása az időszak végére (1980-ra) minimálisra csökkenhetett, és könnyedén rásiklottak volna a közös pénzre. Werner föderatív államról nem szólt, közös jegybankról sem, megelégedett a pénzforgalom és a gazdaságpolitikák feletti multinacionális testületi koordinációval is. 1944-ben John Maynard Keynes is a dollárhegemónia helyett valami ilyen megoldásban gondolkodott – világgazdasági méretekben.

Keynes és Werner is tévedett. Keynes ötletét nem is tárgyalták, Wernerét pedig hosszú időre jegelték. Wernertől az euró bevezetéséig azonban sok minden történt. Az unió több körben átesett újabb tagországokat magába foglaló bővítéseken, ami nagyban növelte a heterogenitást egyebek mellett a gazdaságok területén is. Időközben a korábban kizárólag eredményes gazdasági önállóságára és szuverén államalakulatok egyenrangú együttműködésére épülő Közös Piac egyre több politikai dimenziót vett fel, amiből a felülről jövő törvénykezés eluralkodása következett. (Lásd Lisszabon, Schengen, Maastricht.) Államalakulatra emlékeztető intézményi megfeleltetés is megtörtént, ugyanis létrejött az Európai Parlament.

Az egységesítést célzó politikai dimenziók növekvő mértékben polarizálták a tagországokat. Ha más nem is, a rekordszámú kötelezettségszegési eljárás éppen erre utal. Kurta és főként furcsa volt a közös pénz, az euró bevezetése is. Részint voltak tagországok, amelyek eleve nem kértek belőle (Anglia, Svédország, Dánia), és ma sem nyomulnak érte, mi több, a britek még az eurómentes közös hajóról is leszállni készülnek. Más országok egész sorát, jórészt a déli országcsoportot eddig részleteiben még nem dokumentált, kreatív megoldásokkal tették részesévé a közös pénznek. A közös balsiker iskolapéldái Görögország és Olaszország. Megalkották az Európai Központi Bankot is, amely felett nincs semmiféle állami felügyelet, ugyanis az EU nem állam. Elnökének kinevezésébe az EU még olyan korlátozott mértékben sem szólhat bele, mint az amerikai elnök a Fed-elnökök kinevezésébe.

Minő csoda, hogy a problémás országok hajdani jegybankelnökei mégis magas pozíció­kat értek el a közös pénz felett őrködő jegybankban, az Európai Központi Bankban (EKB)! Az egykori olasz jegybankelnök, Mario Draghi mandátuma éppen a napokban járt le, míg Lukász Papadímoszról, aki korábban hazájában jegybankelnök volt, majd alelnök az EKB-ben, időközben hazáját is szakértő miniszterelnökként szakértette. (Hollétéről manapság sporadikus hírek sem szivárognak.) Érdekes színfolt, hogy mind Draghi, mind Papadímosz korábban a nagy hatalmú Goldman Sachs befektetési bank magas beosztású munkatársa is volt, hasonlóan egy seregnyi uniós tisztségviselőhöz (Romano Prodi, José Manuel Barroso, Mario Monti stb.).

Mindezen volt és részben jelenlegi uniós tisztviselőket nehéz lenne azzal megvádolni, hogy az egyenrangú nemzetek Európájáért tennék tűzbe a kezüket. Ők a jól bevált konszenzuson alapuló döntéshozást szívesen felváltanák a többségi döntéseken alapulókkal. Erről szól a vita az euróval kapcsolatban is, bár ez nagyon féloldalas, és az immár szinte polgárjogot nyert kettős mércét is alkalmazzák. Akik eleve kimaradtak az euróból, azokat nem presszionálják, de a múlt század kilencvenes éveiben csatlakozókat egyenesen fenyegetik euróügyben.

Az euró megítéléséből a 2008–2009-es pénzügyi válság tanulságait sem hagyhatjuk ki. Az akkori EKB-elnök még komolyan vette bankja szigorú európai elkötelezettségét, és a spekulatív veszteséges üzletekkel és becsődölt ingatlanhitelekkel elárasztott, bukásra álló, európai székhelyű nagybankoknak nem dobott eurómilliárdos likviditási vontatókötelet. Helyette megtette ezt a Federal Reserve. Az Egyesült Államok kongresszusában az ezen akciókat firtató egyes vakmerő képviselői és szenátori kérdésekre a válasz a banktitokra való hivatkozás volt. Draghi már más elveket alkalmazott, mint elődje, nyakló nélkül vette a görög válságba ragadt bankok papírjait és a válságállamok kötvényeit is.

A leírtak alapján bizonyos összegzéssel is elő lehet állni euróügyben. A helyzet arra sarkall bennünket, hogy ne kezdjünk eszeveszett kapkodásba a belépés érdekében. A helyes magatartás a kivárás, ami azonban nem egyenlő a totojázással. Ki kell várni, hogy merre halad az unió: tovább erőltetik-e a föderalizmust vagy visszatérünk az egyenrangú nemzetek együttműködéséhez. Az euróhoz való elhamarkodott csatlakozás helyett megteszi, ha szigorúan őrködünk a forint értékállandóságán, ha évtizedek után végül elértük ezt is. Végül nem árt a kellő óvatosság sem. Tény és való, hogy az utóbbi években politikai küzdelmeink kibővült külpolitikai mozgásteret eredményeztek, amely növekvő gazdasági sikerekkel is kecsegtet, világgazdasági szempontból azonban jelentőségünk marginális.

Az euróügy véleményem szerint messze túlmutat Európán, és ezzel kiemelt világpolitikai dimenziója is van. A politikai döntések és néha az ezeket követő utasításokra induló gazdasági események sajnos a múltban is gyakran túlléptek a közgazdasági racionalitásokon, ami ránk nézve is veszélyeket rejteget.

A szerző közgazdász