A jó, a rossz – és az ellenzék?

A baloldal az oltások kapcsán ördögi meséket költ, melyeket aztán valóságként maga is elhisz.

Megúntam ott a második helyet,

Az egyhangú, szabályos életet,

Éretlen gyermek-hangu égi kart,

Mely mindég dícsér, rossznak mit se tart.

Küzdést kivánok, diszharmóniát,

Mely új erőt szül, új világot ád,

Hol a lélek magában nagy lehet,

Hová, ki bátor, az velem jöhet.

(Az ember tragédiája, II. szín)

A szocialisztikus és liberális testtartásokban mindig van valami iszonyatos kísértés arra, hogy összezavarják az igaz és nem igaz fogalmait a fejekben. A sokszor az adottól, a létezőtől elrugaszkodott utópisztikus gondolatoknak persze van valami sajátos, egyben túltolakodó „bájuk”: valóságnak és képzeletnek, reálisnak és a képzelhetetlennek, nyájasnak és szörnyűnek összeszövődése egy merész, de groteszk mesében. Bármiről is legyen szó – most vegyük éppen azt a témát, hogy oltásellenes-e a baloldal vagy sem –, saját fabulálásukat olyan leleményesen, meggyőzően tudják előadni, hogy még azt is zavarba hozzák, aki tisztán emlékszik mindennek az ellenkezőjére: arra, ami a valóságban történt.

Rögtön visszatérünk az oltásügyre, de nézzünk egy pillanatra a baljóslatú szenvedélyek általános kitöréseire, arra, hogyan is akarja a progresszió megerőszakolni még a lehetetlent is. Sajnos az a helyzet, hogy a balliberális modor el akarja hitetni a rosszról, hogy az jó. Meg akarja magyarázni, hogy ami életellenes, az valójában csak a választás vagy az érzékenység szabadsága, és kíméletlenül megsértődnek, ha propagandájukat – a „jogom van hozzá” gátlástalan érzetének túlfokozását – valaki párhuzamba állítja a halál kultúrájának ünneplésével.

Ahhoz persze, hogy a rosszról el lehessen hitetni, hogy jó (a jóról pedig, hogy rossz), mindenekelőtt e fogalmak viszonylagossá tételére, az igazság elbagatellizálására van szükség. Az embert önmagától, saját természetes életösztöneitől akarják megszabadítani, majd utána eljátsszák a nagylelkűt azzal szemben, akit megfosztottak. Élet és halál, normális és abnormális, generális és speciális, fő és kivételszabály közötti határokat összemossák, majd a „világnézeti semlegességet”, az „univerzális szabadságjogokat” kínálják helyükbe. Tekintsünk csak végig a felvilágosodás óta véghez vitt üdvtelen munkájukon: először a vallást, az Istenbe vetett hitet támadták, azt, hogy végső soron az életet magát a Teremtésnek köszönhetjük, és elkezdték hirdetni az ember „természet igája” alóli felszabadítását. Mi lett belőle? Az, hogy az ember valódi rabszolgává lett, mégpedig olyanná, ki csak saját érdekét szolgálja. Az ember korlátlan „szabadsága”, az értékek objektív igazságtól mentes, „semleges” értelmezése, bármiféle alá-fölé rendeltségnek a totális egyenlőség nevében történő elutasítása ugyanis maga hív életre kényszereket. Sőt, a „lehet” szabadsága egyenesen több kényszert teremt, mint amennyit a fegyelmezés kell-je, a parancs és a tilalom kimond. A „kell-nek” van határa, a „lehet-nek” viszont nincs. Következésképp határtalan a kényszer, amely a „lehet-ből” származik.

A határtalanság tézise persze nem pusztán elvi síkon értendő, hanem földrajzin is. Ha minden ember egyenlő, ha a valódi szabadság nem igényli a valamiféle zártságot jelentő korlátokat, akkor az egész emberiségnek is eggyé kell válnia, így nincs szükség nemzetekre, országokra, végső soron „a hely adottságaira” épülő államra sem. Sőt, ahogy az ember teremtettségét (és Teremtőnek való alárendeltsé­gét) hirdető vallást, úgy az egyes népek történeti meghatározottságát adó szokásokat, hagyományokat, a nagyszüleinktől örökölt tudatot – tehát történelmi múltunkat – is ki kell iktatni vagy minimum át kell írni. A politikai korrektség rostáján ki kell szűrni, ami mások érzékenységét bánthatja, és ki kell mondani, hogy „mától fogva minden másképp volt!”.

De mától fogva ugyanígy másképp viszonyulunk az élethez is. Ha már sikerült kiiktatni a képből Istent, és az ember elé – a természetes, helyi közösségek lealacsonyításával – a „világpolgárság” eszményét állítani, miért ne lehetne továbblépni jó és rossz összemosásában, és megkérdőjelezni az élet e világi értelmét: magát az életet? Miért ne lehetne a „mindenkinek megvan a maga igazsága” jegyében azt mondani, hogy az élet általános, legnemesebb célja nem az, hogy valaki saját magát láthassa viszont utódai szemében? Miért ne lehetne az élet legkedvesebb és legemberibb parancsát a „miért kellene teleszülni a Földet?” hajmeresztő és bornírt kérdéséve degradálni?

Abortuszpártiak és annak ellenzői tudják nagyon jól, hogy nem az egyedi határhelyzetekről szól a valódi vita, hanem hogy elfogadható-e kivételes tragédiából általános normát faragni, morálisan alátámasztható-e a halál kultúráját ünnepelni az élet helyett? A balliberálisok szerint igen, ugyanis nincs „jó” vagy „rossz”, pusztán szabadságjogok és önmegvalósítás. Az életparancs szívélyes jóemberkedéssel leplezett tagadása fut végig ugyanígy megannyi más ügyben, legyen szó migráció­ról, drogliberalizációról, eutanáziáról vagy genderőrületről. A liberális paradigma szerint senki sem védekezhet vagy érvelhet azzal, hogy mi a „jó” vagy mi a „rossz”, az egyéni döntés és a korlátlanság felülír mindent. Arról persze, hogy mi lesz (vagy mi lehetett volna) a Nyugat javainak bírvágyára ébresztett, lélekvesztőkbe szálló tömegekkel; az újabb és újabb kábítószerek fogságába esőkkel; a pubertáskori hóbort során hormonkezelésnek vagy nemátalakító műtétnek alávetett tinédzserekkel vagy a pillanatnyi életuntságukban az asszisztált halált választó emberekkel, persze már nem szól a fáma. Arra már nincs válasz, az efféle „kényeskedés” nem rontja meg a progresszió bukott angyalainak idegeit.

Ahogy különösebben a hazai baloldal sem zavartatja magát a valóságtól így járvány idején. A rosszról ugye meg kell magyarázni, hogy jó, így lett az „akik a nyitásról beszéltek, azok nem a nyitást szorgalmazták”, és így lett az oltásellenességből „oltáspártiság”. Ájtatos képpel teszik zálogba béketűrésüket, ha valaki felhívja a figyelmet arra, ez a csodálatosan sokszínű ellenzék hónapok óta az orosz és a kínai vakcina ellen hergel, indít petíciókat, beszél „bizonytalan háttérről”, „ellenőrizetlen kutatásokról”, „emberkísérletről”, teljesen egyértelműen arra játszva, hogy az emberek elbizonytalanítása az oltakozás lassulásához, ezáltal a korlátozó intézkedések meghosszabbításához, a bezártság okozta frusztrációk erősödéséhez vezet – ami nyilvánva­lóan hatással lehet a választási eredményekre is.

De nem, ez nem oltásellenesség, pusztán – ahogy a DK fogalmazott – az ellenzék „bizonyos vakcinák hatékonyságáról és biztonságáról nincs kellőképp meggyőződve, és ennek hangot is ad”. Még ez a gúnyolódással határos közöny is mutatja, hogy az élet iránti alázat másodlagos, ha valamilyen aktuális politikai hóbortról (formálisan éppen a kíváncsiság vágyának kielégítéséről) van szó. Igen, ha szemernyi esély is van arra, hogy a járványkezelés és oltakozás aláásása a kormány iránti bizalom megingatásához vezethet, akkor bizony az emberélet olcsónak minősül.

És miután megindokolták, hogy a rossz ­miért is jó, ami nem igaz, az miért igaz, és hogy a jó az valójában miért rossz, nem győznek önmagukra mint referenciapontra hivatkozni. Egyes vakcinákat szerintük ugyanis nemcsak azért kellene a) be sem szerezni; b) betiltani; de minimum c) használaton kívül helyezni, mert „zavarosak” vagy „veszélyesek”, hanem mert – most kapaszkodjanak meg – a lakosság bizalma azok iránt megingott! Ami persze nem így van (sőt), de azért ördögi, bolsevik trükknek jó. És tudják, mi a közös az ördögben és a bolsevikokban? A bevett ábrázolások szerint mindannyian vörösök.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója