A szipus politikus és az egészségügy

Ki és mitől szeretné hát az egészségügyet? Különösen nálunk, ahol a nemzeti virtus egyik megnyilvánulásaként még manapság is gyakran hallani, hogy „magyar ember nem megy orvoshoz, hanem viszik”.

Nemzetközi összevetésben is kedvezők a magyar adatok Fotó: Kurucz Árpád

Miért is tagadnánk, nincs minden rendben az egészségügyben. Csak 2017-ben majdnem kétezer orvos hagyta el az országot, a szakminiszter egészen odáig ment kétségbeesésében, hogy kijelentette: az elvándorlás megakadályozására bizonyos hivatásokban akár a szabad munkaerő-áramlást is szabályozni kellene az unión belül. Ja, majd elfelejtettem, mindez nem nálunk történt, Jens Spahn német egészségügyi miniszter panaszkodott így pár hónapja a svájci SonntagsBlicknek nyilatkozva.

Mint a BBC idézi, nála is keményebben fogalmazott a nemzeti rákellenes társaság főtitkára; szerinte az új miniszter kinevezése évekkel vetette vissza az országos közegészségügy állapotát. Ezt pedig bizonyos Anne Lise Ryel szögezte le májusban, miután bírálatának alanya, Sylvi Listhaug azt indítványozta: hadd dohányozzanak, igyanak, egyenek a polgárok annyit, amennyit akarnak, ők tudják, mi a jó nekik. A nevekből érzékelhetően bizony ez sem Magyarország, hanem a kies Norvégia, korunk mintaállama.

Nagy-Britannia nem az, ezt minimum a brexitkalamajka óta sejtjük, de Donald Trump amerikai elnök azért így is túl sarkosan állította róla: egészségügyi rendszere csődbe jutott, működésképtelen. Kevés a kórházi ágy, kibírhatatlanul hosszúak a várólisták, a sürgősségi beavatkozások is csúsznak, a rendelőkben elviselhetetlen a tömeg – ezt már a britek mondják magukról. Ismerős, ugye?

Néhány éve a svájci ellenzék hasonló okokból bírálta a kormányt; e terep mindenütt ideális a támadásra, mert tökéletes vagy legalább annak a határát súroló egészségügy még soha, sehol a világon nem létezett. Ha tehát nem adódik egy évszázadonként előforduló, tragikus folyami hajóbaleset vagy nincs meg az elegendő ízléstelenség, gátlástalanság annak felhasználására, akkor mindig jól jön az „eü”.

Ennek több oka is van. Az egyik az, hogy életünk végén sajnos meghalunk. Nem tudni, mikor, hol, hogyan, de egyre ritkábban fordul elő, hogy frissen, üdén, fiatalon, kurjongatva, lovasrohamot vezetve.

Sokkal valószínűbb, hogy öregen, betegen, elgyengülten, kiszolgáltatottan. Ágyban, a többgenerációs családmodellen és belső indíttatású gondoskodáson túllépett Európában leginkább kórházi ágyban, párnák közt. Tömeges, gyors lefolyású járványok és egyéb humán vagy természeti katasztrófák híján hosszan tartó nyavalyákban, bajunkban, fájdalmunkban. És mivel a torokgyík vagy a tüdőgyulladás már régóta gyógyítható, nagyjából maradnak a szív- és érrendszeri, valamint a daganatos betegségek. Szenved mindenki, a látogató, a hozzátartozó is; és ha a mama vagy a papa végül haza is térhet, biztosan nem az rögzül az emlékezetében, hogy csodás heteket, hónapokat töltött a kórházban.

Ki és mitől szeretné hát az egészségügyet? Különösen nálunk, ahol a nemzeti virtus egyik megnyilvánulásaként még manapság is gyakran hallani, hogy „magyar ember nem megy orvoshoz, hanem viszik”. Csakhogy ekkor már túl késő. Hiszen éppen ez az egészségügy alapproblémája: önmagunktól kellene minket megvédeni, legbensőbb énünktől, szenvedélyeinktől megfosztani. Illetve a fent idézett norvég miniszter szerint nem is kellene. Mert mindenkinek alanyi joga, hogy használja, tesztelje, roncsolja a szervezetét.

A másik ok a természettudományok eltérő fejlődési üteme, és e rangsorban az orvostudomány helye. Miközben már az atommag alkotórészeit is belülről ismerjük, és az űrszondák más világokról készítenek négyzetcentiméternyi felbontású képeket, az érszűkületes beteggel ugyanaz történik, mint rég letűnt korokban: levágják a lábát. Ez évezredes adósság, és érte legkevésbé az orvosok kárhoztathatók. A történelem során a fegyverkezésre, az iparosításra, még százfélére, idegen területek, agyak és lelkek meghódítására mindig több pénz és figyelem jutott, mint az egészségre. Mert az békaperspektívából nézve nem üzlet. Sőt a betegség inkább az.

Mindezekért ne is feltétlenül várjuk el, hogy az egészségügyi szolgáltatás legyen mindig gyors, olcsó (ha úgy tetszik, tömegesen hozzáférhető) és magas színvonalú; e három igényből egyszerre leginkább kettő teljesülhet. Ami gyors és magas színvonalú, az nem olcsó. Ami gyors és olcsó, az nem magas színvonalú. Ami pedig olcsó és magas színvonalú, arra rendszerint várni kell, nem is keveset.

Az egészségügy a földkerekség valaha volt legnagyszerűbb kormányának tablóképén is paca lenne. Ezért is ideális ellenzéki frontszakasz. Nálunk pedig különösen az. Mert ha az örökké depresszív-agresszívan morcos vagy az ­állandóan viháncoló, táncra perdülő, az egykori és a mai szipus benyomását keltő „honanya”, valamint a valósággal és az elemi logikával már távoli viszonyt sem ápoló képviselő úr olykor csupán annyit mond, hogy több pénz kell a borzalmas állapotban lévő egészségügyre, már ezzel abba az illúzióba ringathatja magát és beszűkült környezetét, hogy ő bizony politikus, azaz történelmi léptékű személyiség.

Lám, máris itt egy újabb, gyógyíthatatlan betegség.