Három háború, tizenkét tanulság

A minap azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok tanulni a saját hibáimból. Több alkalommal előfordult már, hogy magas rangú biztonságpolitikai tisztségviselők meghívtak magukhoz, megtiszteltek azzal, hogy rám szántak egy-két órát az idejükből, és kitüntető figyelemmel kísérték a fejtegetéseimet. Ezek a beszélgetések általában azzal zárultak, hogy kikérték a véleményemet az őket foglalkoztató gyakorlati kérdésekben. A legtöbbször arra voltak kíváncsiak, hogy a jelenlegi haderőfejlesztési erőfeszítéseik jó irányba viszik-e országuk honvédelmét vagy inkább téves, esetleg veszélyes úton járnak.

Ezekre a félelmetesen összetett kérdésekre természetesen a legőszintébb választ adtam: azt, hogy fogalmam sincs. Általában azzal érveltem, hogy ezek meglehetősen bonyolult kérdések, amelyek megválaszolásával számos első vonalbeli szakember foglalkozik főállásban, és hogy komolytalanság lenne részemről egy harminc másodperces válaszban megmondani a tutit.

Ez a válasz talán őszinte volt, de nem teljesen becsületes. Miért? Azért, mert ha egy témának a szakértőjeként szereplünk, akkor mindig készen kell állnunk arra, hogy a nekünk szegezett kérdésekre válaszoljunk – még akkor is, ha ezzel vállalnunk kell a felületesség vagy a tévedés kockázatát. Hogy ne essek újra ebbe a nyeretlen kétévesekre jellemző hibába, elhatároztam, hogy komolyan odateszem magam, és ha fogcsikorgatva is, de elkezdem összegyűjteni az anyagot egy könyvhöz az utóbbi évek nagy háborúinak tanulságairól.

Túltoljuk-e a drónforradalmat? Lehet-e hatékonyan védekezni a terrorizmus jelentette új fenyegetések ellen? Hogyan illeszkedik az űrhadviselés a meglévő katonai doktrínákba? Temetnünk kell-e a harckocsit, a harci helikoptert, a vadászrepülőgépet? Ezekre az igen fontos kérdésekre még nem tudok kielégítő választ adni, ezért egyelőre egyfajta kedvcsinálót szeretnék kínálni az olvasóimnak azzal, hogy néhány mondatban összefoglalom napjaink három nagy háborújának tizenkét legfontosabb tanulságát.

Hogy melyik ez a három háború? Természetesen az orosz–ukrán háború, Izrael közel-keleti háborúi és az indiai–pakisztáni konfliktus. De mi is ez a három háború tulajdonképpen? Az orosz–ukrán háború egy eurázsiai szuperhatalomnak és Európa második legnagyobb országának összecsapása, amelynek legfőbb jellemzője az ipari szintű hadviselés visszatérése. Ez a háború méreteiben, a számokban, a tömeghadseregekben, a haditermelésben és az attríció mértékében mutatkozik meg.

Izrael közel-keleti háborúi ezzel szemben a sok fronton zajló, többdimenziós, hibrid hadviselés komplexitását tárják elénk, amely a terrortámadásoktól egészen a nukleáris létesítmények pusztításáig terjed. Itt a hangsúly a hírszerzésen, a védelem fontosságán, a civil szféra rezilienciáján és a műveleti kreativitáson van.

Az indiai–pakisztáni konfliktus pedig ismét teljesen más képet mutat: a szubkontinensen két atomhatalom feszül egymásnak a nukleáris fegyverek fenyegető árnyékában, ami szükségszerűen üvegplafont képez a háború eszkalációjának lehetősége felett.

Ez tehát az a három háború, amelyekről beszélni szeretnék, és ezek tanulságai közül szeretnék tizenkettőt kiemelni, amelyeket a legfontosabbnak tartok. Ha pedig a cikk végére tizenkét helyett tizennégy tanulság lesz belőle – nos, az sem a világ vége.

Az orosz–ukrán háború legfontosabb jellemzője a tömegháború visszatérése.

A változás kimutatható az attríció mértékében, a haditermelési képességek kritikus szerepében, a tömeghadseregek visszatérésében és a logisztika meghatározó fontosságában. Ezek a tényezők, amelyekről azt hittük, hogy a két világháború után végleg eltűntek, csendben visszatértek.

Egy másik fontos tanulság az, amit egyszer majd az orosz–ukrán háború drónforradalmaként fognak emlegetni.

De tudnunk kell, hogy itt nem pusztán a drónokról van szó, hanem egy egész rendszerről, amelyben az elektronikus hadviselés, a szenzorok és a kommunikációs rendszerek legalább olyan fontosak, mint maguk a repülőeszközök.

A harmadik tanulság a társadalom, a gazdaság és az energia-infrastruktúra rezilienciájának a fontossága egy rendkívül masszív stratégiai bombázókampánnyal szemben. Az orosz–ukrán háború alatt a kritikus infrastruktúra fogalma új értelmet nyert, különösen az ukrán energiarendszert célzó ismételt támadások következtében.

A Közel-Keletre áttérve, Izrael sokfrontos háborúinak legfontosabb jellemzői a multidimenzionalitás, a hibrid hadviselés, a védelem kiemelt szerepe ott, ahol korábban a támadás kultusza dívott, a hírszerzés jelentősége, valamint a civil és katonai szféra összemosódása. Ezeknek a háborúknak további fontos tanulsága a légierő és a légvédelem integrációja. A többszintű, rétegzett légvédelem kulcsszerepet játszik, de csak akkor hatékony, ha a légierővel és a polgári védelemmel egyetlen rendszerben működik. Egy erős, reziliens hátország nélkül ugyanis nem lehet háborút nyerni.

További tanulság a közel-keleti konfliktusokból az elrettentés korlátainak felismerése. Még ha egy ország katonai fölénye megkérdőjelezhetetlen is, az ellenség egy adott helyzetben mégis úgy érezheti, van némi esélye. Vagy hogy nincs semmilyen más választása. A stratégiai optimizmus és a politikai pesszimizmus azok a pontok, ahol a racionális erőegyensúly-kalkulus „eltávra” megy. Ez a jelenség intő példa mindenki számára, akár támadóként, akár áldozatként tervez fellépni a porondon.

A közel-keleti háború színházában egy sokarcú közönség figyeli a performanszt, és mindegyiknek másféle mutatványt kell bemutatni. A nyugati közönség barlangfalára a humanitárius fétis, a nemzetközi jog, a technológiai bravúr és a steril háború árnyjátékát kell kivetíteni. A közel-keleti közönség számára az árnyjáték üzenete a sivatagi törzsek világában évezredek óta dívó vérbosszú elrettentő ereje. Ezen a színpadon a szereplők Janus-maszkot viselnek.

Végül, de nem utolsósorban, az elrettentés mindig szintspecifikus: ami működik egy adott szinten, nem feltétlenül hatásos más szinteken. Izrael konvencionális hadereje elrettenthet más államokat, de nem jelent védelmet nem állami szereplők ellen.

Hogy lehetséges-e elrettenteni olyan nem állami aktorokat, akiknek a saját lakosságuk nem a legfontosabb védendő érték, hanem csupán olcsó hadianyag, az a konfliktus egyik megválaszolatlan kérdése.

A dél-ázsiai háború tanulságai közül az első, hogy amikor két atomhatalom feszül egymásnak, akkor azt a sündisznók párzásához hasonló óvatossággal teszik. Ez létfontosságú korlátot szabott az eszkalációnak, mivel csak egy bizonyos pontig lehet elmenni, mielőtt totális nukleáris háborúba sodródnának. A kölcsönösen biztosított megsemmisítés stabilizáló hatása látszólag töretlenül működött.

Ugyanakkor az ennek ellentmondó destabilizáló hatás is érvényesül, különösen, ha a mélységi csapások a másik fél stratégiai fegyvereit vagy döntéshozatali központjait fenyegetik. A „lefejező csapás” réme váratlan eszkalációt válthat ki, ami atomhatalmak esetén beláthatatlan következményekkel járhat.

E háború másik tanulsága, hogy mivel mindkét fél atomhatalom, egyik sem képes pusztán katonai eszközökkel jelentősen megváltoztatni a status quót. Így a harc jelentős része az információs hadszíntéren folyik. A háború egy rituális jelleget kap, a háború színházának nézőterén vegyes a közönség, és ezért a mutatványoknak itt is többfélének kell lenniük.

Ezek lennének tehát a háborúk, és ezek lennének a legfontosabb tanulságok.

Végezetül még egy figyelmeztetés, az „ukrán napszemüveg” viselésével kapcsolatban, Smaragdvároson innen, illetve túl.

Ukrajna földrajzi közelsége önmagában nem jelenti azt, hogy az orosz–ukrán háború tanulságai eleve relevánsabbak lennének Magyarország nemzetbiztonságára nézve, mint a közel-keleti vagy dél-ázsiai háborúk. Az esettanulmányok nem kognitív kaptafák, hanem sok összetevős kirakós játékok.

Mindhárom tartalmaz teljesen irreleváns tanulságokat és olyanokat is, amelyeken nemzetek sorsa fordulhat meg a XXI. század előttünk álló konfliktusaiban.

Azoknak, akik a 2020-as évek nagy háborúinak tanulságait keresik, különösen fontos, hogy ne kizárólag egyetlen háborút vizsgáljanak, hanem párhuzamosan elemezzék mindhárom konfliktus tanulságait. Erre remek példa az, amit felületesen drónforradalomnak neveznek, és amelyet az egymástól jelentősen eltérő, de ugyanakkor egymást kiegészítő ukrán, orosz, izraeli és indiai tapasztalatokból, perspektívákból kiindulva kell górcső alá venni.