Irán egy több ezer éves kultúra és civilizáció, a perzsa birodalom örököse. 632 és 654 között azonban elfoglalta a területet, és végül elűzte az ott több mint négyszáz éve uralkodó Szászánidákat az Arab-félszigetet addigra leuraló Rásidún kalifátus. A Perzsiá­ban addig domináns zoroasztriánus vallást erőszakkal lecserélték a szunnita iszlámra. A XVI. században uralkodó Szafavida dinasztia viszont – ismét erőszakkal – a siíta iszlámra térítette át a lakosságot.

Irán tehát bár muzulmán, de csaknem 1400 éven át alapvetően világi berendezkedésű ország volt. A legfőbb uralkodó a sah, nagyjából a császárokhoz hasonló hatalommal. A Szafavida dinasztiát a Kádzsárok váltották, majd pedig jött Reza Pahlavi, korábbi nevén Reza Khan, a császári hadsereg tisztje, aki katonai puccs segítségével mozdította el a Kádzsár-dinasztiát 1925-ben. Az 1900-as évek elején létrehozott, korlátozott hatalmú országgyűlés, a medzslisz formálisan is beiktatta, így ő lett az új sah.

Jelentős modernizációt hajtott végre, vasútépítésekkel, infrastrukturális beruházásokkal, az ország olajkincseinek egyre nagyobb kiaknázásával. Őt tekintik a mai, modern Irán atyjának. Ami azonban körülbelül háromnegyed részben sikerült Törökországban Kemal Atatürknek, az neki csak körülbelül egynegyed részben jött össze. Folyamatos küzdelemben állt a helyi klérussal, miközben a nyugati hatalmaknak is jelentős gazdasági befolyásuk volt az országban. A britekkel és a szovjetekkel szemben az 1920-as és 30-as években a németekkel igyekezett szövetkezni, elsősorban gazdasági téren, megőrizve a politikai függetlenséget. 1941-ben azonban a britek és a szovjetek közös inváziót indítottak, ami a sah lemondásához vezetett. Kompromisszumos megoldásként a fia, Mohammed Reza Pahlavi lett az új uralkodó.

Svájcban tanult, igazi nagyvilági ember volt, és folytatta apja modernizációs törekvéseit, eleinte erős nyugati elköteleződéssel. Később azonban egyre inkább függetlenedett, és a nemzeti érdekeket helyezte előtérbe. 

1960-ban az OPEC egyik alapítója volt, amely abból a célból alakult, hogy az olajkitermelő országok minél jobban hangolják össze a tevékenységüket, és közösen nagyobb erőt képviseljenek a fejlettebb, gazdagabb, befolyásosabb nyugati hatalmakkal szemben.

Elkövette azt a hibát, hogy túl gyors tempót diktált. Úgy vélte, az ország teljes lakossága hozzá hasonlóan gondolkodik, képes és hajlandó követni őt a modernizáció, a szekularizáció, a nyugatosodás útján. Teheránra ez még akár igaz is volt, de a vidéki lakosság konzervatív, tradicionalista és mélyen vallásos volt. Nem voltak készek a gyors nyitásra. Hiába emelkedett drasztikusan az általános életszínvonal, ez is elsősorban csak a nagyvárosokban jelentkezett. A sah próbált egyezkedni a klérussal is, mivel egy dologtól mindennél jobban félt: a kommunizmustól. Ami érthető, hiszen Iránnak nagyjából kétezer kilométeres határszakasza van Türkmenisztánnal, illetve Azerbajdzsánnal, amelyek akkor a Szovjetunió részei voltak.

De a klérus által képviselt iszlám fundamentalizmus nem volt összeegyeztethető a sah nyugatos, modernizáló törekvéseivel. Az ellentét odáig fajult, hogy a legfőbb vallási vezér, Ruhollah Khomeini ajatollah párizsi emigrációban élt, a francia állam vendégeként, meglehetősen nagy jólétben. Hogy ez miként fordulhatott elő? Nem nehéz kitalálni. A Nyugat pénzelte (vélhetően a CIA vezetésével), hogy bomlassza az iráni rezsimet, gyengítse a saht, azért, hogy kiterjeszthessék a befolyásukat, rákényszeríthessék arra, hogy ne önállóskodjon, és mindenben a nyugati érdekeknek megfelelően irányítsa az országot. (Ismerős?)

Khomeini azonban egy ördögien okos ember volt, és a megbízói ellen fordult. Akik között már nemcsak a Nyugatot, hanem a Szovjetuniót is ott találjuk. Rajta keresztül szerették volna Iránt is a kommunista táborhoz csatolni. De ő mindenkit átvert. És ezzel el is érkeztünk az 1979-es iszlám forradalomhoz.
A sah által vezényelt gazdasági fejlődés a 70-es évekre megtorpant. Elégedetlenség lett úrrá. A fiatalok úgy érezték, kihagyják őket a lehetőségekből. A demokraták kifogásolták a sah teljhatalmát. A papság pedig az iszlámnak való szigorúbb megfelelést követelték. És ott voltak még a kommunisták, elsősorban szintén a fiatalság, az egyetemek köreiben. Itt is egy „szentségtelen szövetség” jött tehát létre. Hatalmas tömegtüntetések zajlottak, és Khomeini hazatérését követelték.

Az USA Jimmy Carter elnök vezetésével ekkorra már rájött, hogy a legkevésbé sem lenne számára előnyös egy iszlám fundamentalista hatalomátvétel Iránban. De már késő volt. A hadsereg döntő része is átállt a forradalmárok oldalára. A sah 1979 januárjában Egyiptomba menekült. Február elején pedig Khomeini visszatért Iránba. Mint legfőbb vallási vezető de facto megszerezte a hatalmat.

Khomeini fokozatosan leszámolt mindenkivel. Először a sah támogatóival. Gyakorlatilag a teljes iráni értelmiséggel. Nagy részüket nemhogy tárgyalás, de kihallgatás nélkül felakasztották. Aztán jöttek a saját korábbi szövetségesei. Majd szép lassan elkezdték elvenni az emberek jogait. Egyre jobban beleszóltak a mindennapi életükbe. Először azt mondták persze, bármit viselhetnek a nők. Aztán fokozatosan hidzsábba, kimárba, csadorba, nikábba, burkába kényszerítették őket.

És ugyanezt a folyamatot, legalábbis az első szakaszát látjuk ma a szemünk előtt Nagy-Britanniában. (Legalábbis aki hajlandó látni, és nem dugja a fejét a homokba.) 

Károly király a windsori palotában vacsorán fogadja őket a ramadán tiszteletére. Keir Starmer miniszterelnök az iszlamofóbia elleni küzdelemről beszél a tévében. Közben „kísérletképpen” bevezetik egy-egy hétvégére a 15 perces városok koncepcióját, például Oxfordban. Amikor csak külön engedéllyel szabad autóval közlekedni vagy elhagyni a várost. Mindezt a klímavédelem jegyében, „a lakosság érdekében”. És a britek nem veszik észre az átverést, sőt sokan még tapsolnak is.

Ahogy Iránban is tették 1979-ben. És mára láttuk, mi lett a vége.