A „más” módszerek közé tartozik a többségi, parlamenti típusú döntések, bíróságra terelése, illetve a bíróságok politikai célú felhasználása.
Kezdjük az előbbivel. Az elmúlt évtizedekben egyre több esetet, törekvést láttunk erre és a legkirívóbb példákra a politika vagy a jog iránt kevésbé érdeklődők is emlékeznek. Magyarországon a halálbüntetést nem a büntető törvénykönyv megalkotására jogosult, az Országgyűlés, hanem az Alkotmánybíróság törölte el.

A népképviseleti testületekhez választott politikusok tartoznak, nekik a következő választáson ki kell állniuk a választópolgárok elé és el kell számolniuk a nevükben meghozott határozatokkal, minden egyes leadott szavazattal. A bírói székben nem a polgárok által közvetlenül választott személyek ülnek – van ugyan néhány kivétel az angolszász világban, de erre még visszatérek. Oda elnöki, miniszteri kinevezéssel, egyes, például alkotmánybíróságok esetén parlamenti szavazással jutnak a bírók. Nekik a jogszabályokat kell alkalmazniuk és ugyan az ítéleteket indokolniuk kell, nem tartoznak politikai elszámolással.

Fontos különbség, hogy amíg a parlamentek általános politikai felelősséggel bírnak egy-egy ország sorsa, gyarapodása, fennmaradása iránt, addig a bírák „csak” alkalmazzák a mások által alkotott jogot. Persze ők sem felelőtlenek, őket is az államuk védelmének kell vezetnie, nekik is lojálisnak kell lenniük a nemzeti közösség iránt, amelyben működnek, ahonnan a fizetésüket kapják, azonban az ő működési logikájuk más, ők végső soron inkább az eljárásért, annak szabályos voltáért felelősek, semmint az eredményért. Ahogy azt John G. Roberts főbíró 2005-ös amerikai szenátusi meghallgatásán a bírák oldaláról a képviselőknek oly ékesszólóan elmondta: „Minden bíró tisztában van azzal, hogy több millió ember szavazott önökre, de senki sem szavazott ránk. Ez azt jelenti, hogy az az önök felelőssége, hogy a nép politikai preferenciáit képviseljék.”

Ha egy döntést kiveszünk a törvényhozás köréből és a bíróságra tesszük át, azzal megszűnik az eredményre a többségi, demokratikus hatás lehetősége. A törvényhozók, ha szerintük az általuk alkotott szabályokat a bíróság nem megfelelően alkalmazza, ha a szabály félreérthető, vagy netán a bíró értelmezi helytelenül, még mindig dönthetnek úgy, hogy megváltoztatják a szabályt. Ilyenkor óriási felhördülés szokott hallatszani, pedig csak a hatalmi ágak elválasztásának normális működését látjuk: a jogalkotó jogot alkot, a bírák alkalmazzák azt.

A kétféle döntés abban is eltér, hogy a bírók egyedül vagy kisebb csoportban, zárt ajtók mögött döntenek, a képviselők viszont nyilvános tanácskozásban és testületben, mindenki értesülhet róla. Az eseti bírósági ítélet konkrét ügyben – a jogorvoslatok kimerítése után – végleges, a parlamenti törvényeket megfelelő többséggel később változtatni lehet. A bírók képzett jogászok, a képviselői tisztség laikus foglalatosság, a szakmai, jogi tudás ott nem előfeltétel.
A progresszív jogtudomány, a nyomásgyakorló csoportok, nemzetközi szervezetek hosszú ideje ösztönzik, erőltetik, hogy a „hozzáértő” bíróságok ítéljenek inkább a fontos társadalmi kérdésekben. A társadalmi kihatású döntések azonban nem a szakértők privilégiumai, azok minden választó polgárt érintenek, ezért a többség ellenőrzését – legalább közvetetten – biztosítani kell.

A nyomásgyakorló csoportok nem önzetlenségből teszik ezt: sokkal kevesebb munkával jár nekik, sokkal inkább kecsegtet sikerrel – minden kifinomult manipulációs készségüket beleszámítva is – a döntéshozatal partvonalán kívülről meggyőzni egy bírót a saját igazukról (rögeszméjükről, kinek mi tetszik), mint mondjuk egy kétszáz fős parlamentet.

Épp az ő szervezeteik figyeltek fel arra a páratlan lehetőségre, hogy az Egyesült Államok sajátos jogrendszere miatt – ahol bizonyos ügyészi, de még bizonyos bírósági jellegű tisztségekre a közvetlen választás is lehetséges – direkt módon tudják befolyásolni az igazságszolgáltatást. A kampányukhoz nyújtott anyagi támogatással. Gurulnak a dollárok, az amerikai nagyvárosokat pedig elárasztja a woke-engedékenység miatti többletbűnözés. Kezdetben csendben tették, ma ettől zajos Amerika.

Jól jöttek a megbízható belső szövetségesek az amerikai Demokrata Pártnak akkor is, amikor Donald Trump személye ellenében tudták az igazságszolgáltatást mozgósítani. Elnöksége alatt azért, hogy akadályozzák a munkát, aztán azért, hogy el se indulhasson többet a választáson. Nem jött össze!

Ezzel át is tértünk a kérdés másik felére, a politika kriminalizálására, az igazságszolgáltatás nemszeretem politikusokkal szembeni furkósbotként való használatára. Mert itt nagyon látványos a diszkrimináció. Akit szeretnek, azt mentelmi joggal védik meg akár a köztörvényes eljárások ellen is. 

A bírák és a törvényhozások közti viszony nem csak Amerikában bír fontos különleges jellemzőkkel. Ezért sehol nem mindegy, hogy egy-egy ügyben milyen hatalmi ág dönt. Olaszországban az egykor erős kommunista párt ugyan vezetői pozíciókat nem kaphatott, de az akkori hallgatólagos belső hatalmi alkuk szerint az egyetemi szférához és az igazságszolgáltatáson belüli befolyáshoz hozzájuthatott. Amikor a Berlusconi elleni per- és vádcunamin álmélkodtunk, láttuk, hogy ott is arra ment ki a játék, hogy a balos politikai elitek megakadályozzák, hogy újra miniszterelnök lehessen. Az sem jött össze! Silvio bátyánkat a választott tisztségektől eltiltotta a bíróság, mégis az Európai Parlament képviselője lett. A miniszterelnöki posztról pedig inkább a német kancellár váltotta le, nem bírósági ítélet.

A Marine Le Pen közügyektől való eltiltását, ezzel a következő elnökválasztáson való elindulását kimondó bíró még csak nem is titkolta, hogy a döntéssel politikai célt akar szolgálni. Az ítélet a demokrácia szemszögéből nem ártatlan: a legesélyesebb lehetséges jelöltet diszkvalifikálták! De Andrej Babis volt cseh miniszterelnök, Nicolas Sarkozy volt francia elnök, Jair Bolsonaro volt brazil elnök ellen – mind népbarátnak gúnyolták őket is az ellenfeleik! – indított eljárások is lényegüket tekintve hasonlóak, nem hiányoznak ott a vaskos politikai elfogultságok. A német AfD betiltása ellen maga J. D. Vance alelnök emelte föl a szavát. Amikor a bírói ág hatalmat gyakorol, de feltűnő, hogy a célja pőrén politikai, a demokrácia eszményét éri súlyos sérülés. Ez ellentétes a bírói hatalmi ág alapját adó alkotmányos szabályokkal.

Nem lehet persze távolból megítélni, hogy az érintettek – akár az idézett esetekben is – elkövették-e a nekik felrótt cselekményeket. A bíróságokat pont azért tartják, hogy ezt kétség nélkül helyettünk is megállapítsák. Az is igaz, hogy a bíróság előtt egy konkrét ügyben aligha számít, hogy mások ugyanazért a cselekményért nem kapnak büntetést. Próbálja bárki az őt gyorshajtásért megbírságoló rendőr intézkedését azzal megúszni, hogy arra hivatkozik, hogy vele együtt tízen mások is átlépték a sebességhatárt, és azokat nem büntették meg: tehát őt sem szabad! Nem fog menni! Ha viszont minden héten, ugyanott, mindig egyes konkrét személyt bírságolnak meg, ráadásul olyanért, amiért mást nem, akkor nyugodtan lehet mondani, hogy rendszerszerűen diszkriminatív az eljárás.

Magyarországon még nem tartunk ott, ahol Amerika van, de vannak rossz előjelek. A minap felháborodással fogadták egyes, politikai célok nevében az utcán tüntető bírók – a tüntetés eleve demokratikus nonszensz volt! – Schmidt Mária professzor róluk szóló kritikus írását. Pedig a vita még csak nem is azonos súlycsoportban zajlott, mert a konkrét politikai határsértő tettre mindössze egy vélemény volt a válasz, még ha indulatos is. Ha a bírói hatalmi ág belekeveredik a politikába, akkor elveszíti hitelét. Onnan nem lesz már visszaút a függetlennek mondott talárok mögé. Nagy a tét. Jobb megelőzni, mielőtt itt is „valami Amerika” lesz!

Borítókép: Szájer József (Fotó: Fotó: Kurucz Árpád / MW)