Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség

A balliberális oldal valójában nem híve a jó újságírásnak és a médiapluralizmusnak, mert csak saját szájszagos leheletét szereti viszontérezni a nyilvánosságban.

Fotó: Balogh Zoltán Forrás: MTI

A pánikreakció automatizált válaszokat szül – szól a mondás, és lám-lám, ennek megtestesülését láthattuk az elmúlt hetekben-hónapokban a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány, az úgynevezett jobboldali médiaholding megalakulására adott hazai ellenzéki és nemzetközi kritikákban. A sejtetések mélyén megbújó „vád” pedig a magyar médiapiac radikális átalakítása-átalakíttatása, holott az, hogy az alapítvány tulajdonába kerültek eddig is vállaltan jobboldali médiaeszközök, az aktuálisan fennálló közéleti erőviszonyokat valójában nem változtatja meg.

Az természetesen tény, hogy a korábbiakhoz képest a magyar nyilvánosság szerkezete általánosságban kiegyensúlyozottabbá vált az elmúlt években. És igen, ennek szimbolikus kifejeződése az a folyamat, ami az alapítványnak történt felajánlásokban megtestesült. Számos, a konzervatív, nemzeti, keresztény hagyományokat fontosnak tartó sajtóorgánum most már egy nonprofit tulajdonos alatt szerveződik, lefedve a klasszikus és modern értelemben vett média majd összes területét, a nyomtatott sajtótól kezdve a rádiós és televíziós csatornákon át az online felületekig.

Ahogy az amerikai mottó tartja, Wass Albert fordításában: „Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség.” Miközben ugyanis a hazai balliberális oldal intellektuális és politikai képessége is folyamatosan gyengült már jóval a 2010-et megelőző évektől fogva, addig a magyar jobboldalnak ellenzéki pozícióból sikerült elkezdenie önmaga építését és megszervezését, ami mára hangsúlyozottan igaz a nyilvánosság szerkezetére is.

És ez az önhittségébe és önnön felsőbbrendűségébe beleszédült progresszív megmondóembereknél pánikot és frusztrációt szül. És amikor a szellemi restség és a pozícióvesztésből fakadó frusztráció csókot vált egymással, az még sohasem vezetett kreatív gondolatokhoz– pusztán automatikusan generált mantrákhoz.

Ha fel nem is fogható, valahol persze érthető, hogy ilyen felbolydulás kíséri az alapítvány felemelkedését. Az említett pánikreakció, frusztráció oka – ahogy általánosságban más esetekben is – az, hogy a széles értelemben vett balliberális politikai szcéna elhitte, mi több, foglyául esett annak az ideológiai bűvészmutatványnak, melyet az elmúlt évtizedekben mesterségesen éppen önmaga zsonglőrködött ki.

A XX. század második felére a liberális közízlés, általános világszemlélet ugyanis tagadhatatlanul egyféle véleménymonopóliummá dagadt, e „sikerben” pedig főszerepet játszott az, hogy egyfelől elhitették (és a liberálisok maguk is elhitték): a társadalmi és közéletre vonatkozó megközelítések akkor „kiegyensúlyozottak”, „függetlenek” és „objektívek”, ha azok osztják az aktuális liberális fősodor véleményét.

Másrészt – legfőképpen a populáris kultúra politikán kívüli eszközrendszerével – olyan, célt érő nyelvpolitikai átalakítást hajtottak végre a közbeszédben, mely miatt egy világnézetileg alapvetően liberális kánon vált fősodratúvá, mi több: az origóvá. Ma az tekintendő „semleges”, „elfogulatlan” szemléletmódnak, ami alapvetően liberális alapokon áll. A hagyományos, konzervatív és keresztény értékrendet marginalizálták, közben pedig a „liberális létformát” prezentálják normálisnak – és aki ezzel szembemegy, az beavatkozik a dolgok „neutrális rendjébe”.

Nem arról van tehát szó, mint ahogy oly sokan hirdetik, hogy a posztmodern XXI. század egy eddigieknél tökéletesebb, nyílt, befogadó és minden megközelítést toleráló kor, hanem arról, hogy az első blikkre tetszetősnek tűnő szavak álcája mögött egy ideoló­giailag velejéig motivált progresszív, balliberális attitűd, taburendszer hirdeti magát – „semlegességére” és „normalitására” hivatkozva – sérthetetlennek.

Azért fontos látnunk és megértenünk ezt a kortárs „nyugati civilizációra” általánosan jellemző világnézeti klímát, mert az az újságírásra, a sajtópiacra hatványozottan igaz. A dolog úgy áll, hogy a szakmaiság jelszava mögé bújva a balliberális körök – a pártpolitikai szcéna, a politikai NGO-k, a „mértékadó” akadémiai szféra – azt hirdetik részrehajlástól mentes, független és „pártok fölött álló” újságírásnak, ami politikai szempontból saját liberális ideológiájuk propagálására szolgál.

Saját értékeiket – mint amilyen a multikulturalizmus, a genderideológia, a politikailag korrekt nyelvezet vagy az emberi jogi fundamentalizmus – állítják be „semlegesnek”, egy általánosan és univerzálisan tételezett normának, és azt szándékoznak elhitetni a publikummal, hogy onnan számítódik, mi minősül jobboldalinak vagy baloldalinak.

Az minősül tehát „független és objektív”, mi több, „oknyomozó” újságírásnak, ami például a migráció jelenségéhez toleranciá­val, megértéssel közelít, és a tudósításokban, képsorokban együttérzést kelt a bevándorlók iránt az olvasókban, a nézőkben. Az minősül „jól nevelt sajtóattitűdnek”, ha a cikkek és beszámolók polkorrekt nyelvezetet használnak, őszintétlenséggel elkendőzik a valóságot, csak hogy egyes kiválasztott vagy kreált kisebbségeket, érzékeny csoportokat meg ne sértsenek.

Aki vagy amely médiafelület, szerkesztőség ezzel a hangvétellel szembemegy – értsd pél­dául: rávilágít a multikulti csődjére vagy nem hajlandó a polkorrekt nyelvezetet használni –, az azonnal „elfogult”, „politikailag motivált” újságírásnak minősül.

Ahogy a „jogállamiság” kritérium­rendszerébe is saját liberális demokráciafelfogásukat értik bele, és ezt kérik számon a „renitens” államokon, ugyanúgy hasonló mércéket állítanak fel a sajtó- és médiapiac szerkezetével kapcsolatban is. Egy demokrácia, ha nem liberális is egyben, valójában nem is demokrácia – az újságírás pedig, ha nem az aktuális progresszív ortodoxia üzeneteit közvetíti, valójában nem is nevezhető újságírásnak.

A nyelvpolitikai stigmatizáció itt is működik: az őszintétlenségben, álságos jóemberkedésben, valósághajlításban, álhírterjesztésben és dezinformálásban élen járó, „mértékadó, sze­riőz” (értsd: liberális) sajtó a jobboldali újságírást és médiafelületeket szántszándékkal igyekszik kirekeszteni a „komolyan vehető zsurnaliszták klubjából”, és propagandistáknak, ideológiai élő pajzsnak nevezi képviselőit, akik „sutba vágják a szakma alapvető szabályait”. De tudják, mit? Nevezzék. Ugyanis egy alapve­tően téves, őszintétlen, kettős mércés szemüvegen át nézik a világot.

Az, hogy Norvégiában, Svédországban vagy Dániában munkásmozgalmi-szakszervezeti vagy nyíltan liberális nonprofit alapítványok birtokolják a skandináv média egy igencsak meghatározó szeletét, hogy a brit Guardian-csoport a legutóbbi évekig is így működött, vagy hogy a híres német Bertelsmann-csoport a mai napig alapítványi háttérrel bír, az természetes, magától értetődő, kifogástalan.

Ám ha hasonló célra hoznak létre Magyarországon egy nonprofit médiaalapítványt, az hallatlan és példátlan. Persze. Ha pedig egy külföldi multimil­liárdos a tőzsdespekulá­cióból összeszedett pénzéből nemzetközi alapítványi hálózatot gründol a „nyílt társadalom” győzelemre vitele és a nemzetállamok elveszejtése céljából, az „filantrópia”.

Amikor viszont a hazájuk iránt elkötelezett gazdasági szereplők úgy döntenek, hogy a nemzeti, konzervatív, keresztény újságírás érdekében és a polgári Magyarország értékeinek tovább­örökítése céljából alapítványt hoznak létre, illetve annak felajánlják sajtóorgánumaikat, az „hatalomkoncentráció” meg a „médiapluralizmus megszűnése”. Pedig miért ne cselekedhetnének így? Miért ne lehetne a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány a „magyar Bertelsmann”?

A tolerancia bajnokai tehát intoleránsak mindennel szemben, ami megbontja világértelmezésük tételezett egységességét. Így egy jobboldali médiaalapítvánnyal szemben is, melyet valójában azért támadnak ilyen hevesen, mert az nem liberális. A Közép-­európai Sajtó és Média Alapítványnak ugyanis valóban célja, hogy az általa vallott értékek mentén elősegítse a valódi médiaegyensúlyt Magyarországon.

Nem az a médiaegyensúly ugyanis, ami az 1990-es évek rablóprivatizációja után a hazai sajtópiacon megvalósult – bár sokan ebben a környezetben szocia­lizálódtak, és azt hiszik, ez a normális. Pedig nem! És nem is az a médiapluralizmus, ahol a magukat semlegesnek minősítő újságírók a nemzetközi ballib sajtó legközhelyesebb fixa ­ideáit ültetik át magyar nyelvre arról, hogy milyen acsarkodó európai tendencia a populizmus, meg hogy londoni elemzők is megmondták már, hogy a makromutatók megtévesztőek, és a magyar gazdaság hamarosan lejtmenetbe kezd.

A jó újságírás nem egyenlő a vágyvezérelt gondolatok bepötyögésével arról, hogy mikor bukik már meg az Orbán-kormány, és nem is azonos a világpolitikai események polkorrekt madárnyelvbe öltöztetett értelmezésével.

A balliberális oldal valójában nem híve a jó újságírásnak és a médiapluralizmusnak, mert csak saját szájszagos leheletét szereti viszontérezni a nyilvánosságban – ellenkező esetben a megfélemlítés és fenyegetés hol burkolt, hol nyílt eszközeivel terrorizálja a más véleményen lévőket. A médiapluralizmusnak azonban két oldala van: egy belső és egy külső. A belső (szubjektív) médiapluralizmus igazi sajtószabadságot jelent: azt, hogy egy sajtóterméknek nem kell világnézetileg semlegesnek lennie – sőt vállalja irányultságát –, de szabadon, ideoló­giai-nyelvpolitikai kötöttségektől mentesen működhet.

A médiapluralizmus külső (objektív) oldalán pedig az értendő, hogy az adott médiapalettán fellelhető sajtótermékek összességükben, „vertikálisan” egy kiegyensúlyozott látképet nyújtanak, ahol nemcsak a progresszív kánont osztó, sokszor apolitikusnak beállított felületek vannak jelen, hanem az azzal szemben állók is. A balliberális oldal azonban az irányába lejtő kortárs környezetben nem híve semmiféle médiapluralizmusnak. Most ők mondják, hogy a „a föld ne forogjon, hanem álljon”, hisz a status quo alapvetően számukra kedvez.

A Közép-európai Sajtó és Média Alapítványnak, illetve a tulajdonában álló médiaeszközöknek azonban – éppen emiatt – a fenti értelemben vett médiapluralizmus elősegítése a célja: a valódi médiaegyensúly megteremtése. És az ellenkező híresztelésekkel szemben bőven van még mit utolérni, persze nyilván nem úgy, hogy a jobboldali életmódrovatok átveszik a hasonló liberális felületek polkorrekt agymenéseit. Az eszközök, formák persze fontosak ugyan, de nem keverendők össze a céllal.

A cél márpedig világos: a progresszív gyökerű hírhamisítás, dez­informálás, a politikai korrektség elleni fellépés, a nemzeti-polgári oldal megerősítése, hogy a valódi konzervatív-keresztény gondolat ugyanolyan érvényességgel lehessen jelen a közéletben, mint a balliberális. Az alapítvány tulajdonában lévő eszközpark pedig e korszaképítő célt fogja szolgálni, a haza üdvére, a köz szolgálatában – és egyesült erővel.

A szerző a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány kurátora és az Alapjogokért Központ igazgatója