Ezek őrültek vagy gazemberek? 1. rész

A HVG interjút közöl egy bizonyos Jorgen Randersszel, aki történetesen a klímastratégia professzora. Kimondhatjuk, manapság nincs ennél menőbb tudományág, nincs ennél jobban hasznosítható professzorság.

Forrás: transitionculture.org

Ami a címet illeti, azt hiszem, mindkettő. Lássuk, miről van szó!

A HVG (na, ugye!) interjút közöl egy bizonyos Jorgen Randersszel, aki történetesen a klímastratégia professzora.

Itt mindjárt álljunk is meg egy pillanatra, ízlelgessük ezt a titulust, ezt a tudományt: „a klímastratégia professzora”. Kimondhatjuk, manapság nincs ennél menőbb tudományág, nincs ennél jobban hasznosítható professzorság, ugyanis aki manapság erre adja a fejét, az nem csupán egy tudós – már ha az egyáltalán –, hanem napjaink legfontosabb, legfelkapottabb politikai divatjának kétségbevonhatatlan és megkérdőjelezhetetlen aktora. Ma ugyanis minden elmeháborodott társadalommérnök, minden küldetéstudatos, önjelölt próféta, minden haladásmániás egyszersmind klímaszakértő is. Aki manapság egy kicsit is ad magára ezekben a körökben, az naponta minimum háromszor mond valami rettenetesen riasztót és sokkolót arról, hogy legkésőbb ötven év múlva vége az emberiségnek, ugyanis meg fogunk sülni.

Persze mindjárt felmerül a kérdés, mi van, ha mégis nekik van igazuk? Kétségtelen tény, még ez is lehetséges. Csak egy gondolkodó emberben némi kétséget ébreszt az a tény, hogy ötven évvel ezelőtt már láttuk ugyanezt, csak ellenkező előjellel, továbbá az, hogy állandóan kilóg a politika patás ördög lába ebből az irányított, jól jövedelmező rettegésből.

Minderről érdemes elolvasni Táborszki Bálint kiváló írását, címe: A klímakutatók jövendölései 1970-tól napjainkig (Libertarianizmus.hu., május 10.)

Lássuk ebből az írásból először a tudományos módszerről, módszertanról szóló részt:

„Itt a hipotézisalkotás és az előrejelzés kérdésével fogunk foglalkozni. Amikor egy kutató megalkot egy hipotézist, a logikai következtetés módszerével felvázolja azokat a jelenségeket, amelyeknek szükségszerűen következniük kell a hipotézisből. A történelemtudomány egyik leghíresebb példája erre az eljárásra Einstein relativitáselméletével kapcsolatos. Az általános relativitáselmélet alapjai című tanulmányában Einstein megfogalmazott három előrejelzést, amelyek, amennyiben igaznak bizonyulnak, empirikus bizonyítékot szolgáltatnak az általános relativitás hipotézisére. A három predikció közül a legfontosabb a Nap úgynevezett gravitációs lencsehatását írta le: a Nap felületét súroló fénysugárnak a newtoni gravitációra alapuló számítások kétszeresével, azaz körívszögenként 1,75 másodperccel kell elhajolnia. Arthur Eddington és csapata 1919. május 29-én fényképeket készített egy teljes napfogyatkozásról, és a felvételek megerősítették az einsteini előrejelzést, a tudományos világ és a nyilvánosság pedig akkor, és csak akkor üdvözölte világraszóló lelkesedéssel bizonyított igazságként Einstein relativitáselméletét.

Most, pontban húsz nappal Eddington expedíciójának századik évfordulója előtt, valami egészen más kép tárul elénk a nyilvánosság és a tudományos kutatás kapcsolatáról. Míg az emberek száz évvel ezelőtt megértették, hogy egy tudományos hipotézis – legyen annak belső logikája bármennyire ellentmondásmentes – nem egyenlő az igazsággal, manapság azt látjuk, hogy a sajtó és a nyilvánosság megdöbbentő része hajthatatlan igazságként kezeli magát a predikciót, és tudománytagadónak bélyegzi azokat, akik kétkednek.

Hogy ennek pontosan mi az oka, az megválaszolatlan kérdés marad; az én legrosszabb félelmeim azt mondják, hogy az ok a nyugati világ általános intelligenciaszintjének csökkenésében keresendő. Mindenesetre amikor a környezetről esik szó, a nyomát sem leljük az empirikusan bizonyított hipotézis és a hipotézisből következő előrejelzések közötti megkülönböztetés megértésének. Ha követjük a híreket, azt látjuk, hogy a tudósok, a különböző szervezetek, az újságírók, a publicisták, a véleményformálók és a politikusok jóslatokról beszélnek, és azok alapján sürgetik társadalmunk és gazdaságunk legradikálisabb átalakítását a mindenható állam irányítása alatt.”

Nos, ebben a mai, klímakatasztrófáról szóló médiaőrjöngésben és politikusi „hozzáértésben” felettébb nehéz lenne cáfolni fenti sorok igazságát. De a java még csak ezután következik, vagyis összefoglalása mindannak, ami ötven évvel ezelőtt zajlott. Íme:

„Paul R. Ehrlich, a népességtanulmányok professzora a Stanford Egyetem biológiatanszékén azokkal a sorokkal kezdte 1968-as The Population Bomb (A népességbomba) című kötetét: »A harc az egész emberiség etetéséért immár a végéhez ért. Az 1970-es években százmil­liók fognak éhen halni, akármilyen vészhelyzetprogramba kezdünk bele. Ezen a ponton semmi sem tudja megállítani a világszintű elhalálozási ráta jelentős növekedését.«”

Kicsit később, egy esszéjében így érvelt a szerző:

„Már megszületett a legtöbb ember, aki meg fog halni az emberi történelem leghatalmasabb kataklizmájában” és „valamikor a következő 15 évben el fog jönni a vég. És »a vég« alatt azt értem, hogy a bolygó teljesen képtelenné válik az emberiség eltartására.” Egy kritikára válaszként Ehrlich azt írta, „ha szerencsejátékos volnék, még pénzt is tennék arra, hogy Anglia nem fog többé létezni 2000-ben”.

Táborszki ezt fűzi a fentiekhez: „Ehrlich forgatókönyvei megdöbbentő mértékben kudarcot vallottak. Több mint négymilliárd ember született a könyv publikálása óta, az éhínség helyett pedig ötszáz kalóriával növekedett az egy főre jutó tápanyag napi mennyisége 1966 és napjaink között a HumanProgress.org által összegyűjtött adatok szerint.”

Minderre még visszatérünk a HVG legújabb üdvöskéje, a norvég „professzor” kapcsán, de előbb nézzük tovább az ötven évvel ezelőtti jóslatokat (bocsánat: tudományos publikációkat):

„1970-ben, az évben, amikor először ünnepelte a zöldmozgalom a Föld napját, ­George Wald, a Harvard Egyetem biológusa kijelentette, »a civilizáció véget fog érni 15 vagy 30 éven belül, hacsak nem teszünk azonnali lépéseket az emberiség előtt álló problémákkal szemben«. Ugyanebben az évben írta Peter Gunter, az észak-texasi egyetem professzora: »A demográfusok szinte teljesen egyetértenek a következő zord forgatókönyvvel: 1975-ben széles körű éhínség veszi kezdetét Indiában; ezek 1990-re le fognak sújtani India, Pakisztán, Kína és a Közel-Kelet, Afrika teljes területére. 2000-re vagy talán hamarabb éhínség fogja sújtani Dél- és Közép-Amerikát, [és 2000-re] az egész világ, Nyugat-Európa, Észak-Amerika és Ausztrália kivételével éhínségtől fog szenvedni.«”

Mindezek fényében teljesen érthetetlen, hogy még mindig élünk. De nézzük tovább!

„1970 januárjában a Life magazin beszámolt arról, hogy »a tudósoknak szilárd tapasztalati és elméleti bizonyítékuk van a következő előrejelzések alátámasztására: a városlakóknak egy évtizeden belül gázmaszkokat kell hordaniuk, hogy túléljék a légszennyezettséget […] a légszennyezettség 1985-re a felére fogja csökkenteni a napfény mennyiségét, ami eléri a Földet.«”

Gondolná az ember, ezek után nem jöhet más, mint hogy már ötven évvel ezelőtt megjósolták a globális felmelegedést és az ebből következő világvégét. A helyzet ennél lényegesen bonyolultabb, figyeljenek csak:

„Az 1970-es éveket áthatotta a globális lehűléstől való félelem az azelőtti évtizedek hőmérsékleti trendjeire alapozva. Így az ökológus Kenneth E. F. Watt egy beszédében azt mondta: »A világ immár 20 éve meredeken hidegedik. Ha ez a trend tovább folytatódik, a világ 1990-re az átlaghőmérséklethez képest 4 fokkal, de 2000-re 11 fokkal hidegebb lesz.« És dr. Carl Christian Wallén, a World Meteorological Organization (Meteorológiai Világszervezet) tudományos és technikai osztályának vezetője azt nyilatkozta: »az 1940 óta lezajlott lehűlés elég jelentős és konzisztens volt ahhoz, hogy nem fog egyhamar a visszájára fordulni.«

Az 1970. április 16-i számában a Boston ­Globe cikkje hirdeti: »A tudósok új jégkorszakot jósolnak a 21. századra«, és idézi James P. ­Lodge Jr.-t, a Nemzeti Légkörkutató Központ tudósát, aki szerint »amennyiben növekedik az elektromos áramgenerálás jelenlegi rátája […] a kontinentális Egyesült Államok összes folyója és patakja ki fog száradni«. És egyazon évben egy demokrata szenátor, Gaylord Nelson azt írta a Look magazin egy cikkében, »Dr. S. Dillon Ripley, a Smithsonian Intézet munkatársa úgy gondolja, hogy 25 éven belül az összes élő állatfaj 75-80 százaléka ki fog halni«.

Egy 1971-es esszében dr. John P. Holdren, Barack Obama későbbi tudományos tanácsadója és az imént említett Paul Ehrlich egy Overpopulation and the Potential for Ecocide című esszében úgyszintén az eljövendő jégkorszakról beszélt. A városi és a mezőgazdasági légszennyezés, az ember által termelt kondenzációs magok, az urbanizáció, az erdők kivágása és a sivatagok növekedése következtében – ami »felelős a felszíni hőmérséklet 0,2 °C-os lehűléséért az elmúlt negyed évszázadban« – egy új jégkorszak veheti kezdetét, aminek »a mezőgazdaságra és az emberi populáció ellátására gyakorolt hatását aligha kell részletezni«. Azonban ennél is drámaibb következmények történhetnek: például »az antarktiszi jégtakaró hirtelen összeroskadása a megnövekedett tömeg hatására olyan szökőárat idézhet elő, aminek a mérete semmihez sem fogható az emberi történelemben.«” (…)

Mindezek után persze megszületett akkor is a kötelező nyílt levél, egyenesen az Egyesült Államok elnökének:

„1972. december 3-án a Brown Egyetem geo­lógiai tudományok tanszékének vezetője, R. K. Matthews és a Csehszlovák Tudományos Akadémia munkatársa, George J. Kukla levelet írt Nixon elnöknek, a közelgő jégkorszak veszélyei­re figyelmeztetve őt. »Kötelesnek érezzük magunkat tájékoztatni Önt a közelmúltban tartott tudományos konferencia eredményeiről«, írták. »A konferencia az éghajlat múltbeli és jövőbeli változásai körül forgott, és 42 vezető amerikai és európai kutató vett benne részt. A találkozó fő konklúziója, hogy az éghajlat globális rosszabbodása, sokkal hatalmasabb mértékben, mint bármi, amit a civilizált emberiség eddig megtapasztalt, egy igen valós eshetőség, és talán egyhamar be fog köszönteni.« És nem maradhatott el a levél végéből az előző bejegyzéseinkben taglalt tézisünk »füstölgő puskacsöve«: »A világ vezetőinek hatékony segítségével hatásosan megszervezhető lehet a kutatás, és talán találhatunk megoldást erre a vészre. Reméljük, hogy a kormánya döntő lépéseket fog tenni ebben az irányban, ahogyan azt a múlt komoly nemzetközi problémái esetén is tette.«”

Tényleg elmondhatjuk, hogy ötven évvel ezelőtt már csak egy svéd tinilány hiányzott a teljes sikerhez, no és persze az sem elhanyagolható, hogy akkoriban a megfagyástól kellett rettegjünk, nagyjából ugyanazon okokból kifolyólag, mint ma. A legnagyobb különbség, hogy az eljövendő özönvizet nem a sarki jégtakarók elolvadásából, hanem túlzott mértékű megvastagodásából vezették le.

Táborszki pedig felhívja figyelmünket a legfontosabb következményekre:

„A közelgő jégkorszaktól való félelem meghozta azt az eredményt, amire a kutatók vágytak és mind a mai napig vágynak: pénz, presztízs, állami kvártély. 1974. augusztus 1-jén a Fehér Ház felkérte a Kereskedelmi Minisztériumot egy klímaváltozásügyi albizottság megalakítására, négy év múlva pedig meghozták a National climate program (nemzeti klímaprogram) törvényt, szaporítva az állami támogatást és tudományos szerveket.”

És a tudomány nem állt le, sőt, rákapcsolt:

„Egy 1974. júniusi cikkben a Time Magazine azt írta: »Amikor a meteorológusok megmérik az átlaghőmérsékletet a bolygó minden táján, azt találják, hogy az atmoszféra fokozatosan lehűlt az elmúlt három évtizedben. A trend semmi jelét nem mutatja a visszafordulásnak. Bármi is legyen a lehűlés oka, rettentő komoly vagy egyenesen katasztrofális hatással járhat. A tudósok úgy vélik, hogy a Földet elérő napfény csupán egyszázalékos csökkenése is kizökkentheti az éghajlati egyensúlyt, és annyira lehűtheti a bolygót, hogy elindíthatja azt egy újabb jégkorszak útján.« (A napfénycsökkenés ezt követően jóval meghaladta az egy százalékot.) Egy hónappal később, jú­lius 31-én a Pampa Daily News napilap beszámol arról, hogy »Reid Bryson és más klimatológusok immár egészen biztosak abban, hogy az 1930 és 1960 között megtapasztalt éghajlat egy 1000 éves ciklus csúcsa volt. A világ nem fog még egy ilyen jó klímát élvezni a következő 100 éven belül.«

1978. január 5-én a New York Times egyik cikke kijelentette, hogy »egy nemzetközi szakértőcsoport szerint nem tűnik úgy, hogy véget fog érni a harmincéves lehűlés az északi félgömbön«.

1978. március 9-én a The Sunday Dispatch arról számolt be, hogy »egy új jégkorszak sújthat le a lehűlő Földre.« Ahogyan a cikk írja: »Három téllel ezelőtt havazott Miamiban. Két téllel ezelőtt halálos hidegrekordokat éltek át a Mississippi medence Nagy Tavai. Az előző télen a súlyos fagyok mellett őrületes, 140 mérföld/órás szelek sújtották New Englandet; ezek a szelek 38 halottal jártak Nyugat-Európában. Ezen a télen a nyugati partra került a sor, hogy szenvedjen. Valami furcsa dolog történik az éghajlattal a világ minden táján. Fagy és szárazság jelenik meg nem csupán itthon, hanem Európában, Afrikában, Ázsiában, Új-Zélandon és Dél-Amerikában. Még az egyenlítő környékén, a szubtrópusi Brazíliában, ahova sosem teszi be a lábát a tél, a hó és a fagy ismételten pusztítást mért a kávéültetvényekre és az egekbe emelte a kávébab árát.«”

Aztán egy rövid ideig a slágerlistára felkerült egy új dal, a savas eső. Erről ezt olvashatjuk Táborszkinál:

„A 1980-as években szárnyra kapott egy rövid életű katasztrófaelmélet a savas esők terjedéséről. Az újságíró Matt Ridley becsülendő őszinteséggel beszél a blogján arról, amikor ő maga is elhitte a savas esők narratíváját. A globális felmelegedés apropóján írja: »Egyszer már bejártuk ezt az utat. 1984-ben a savas esőzésről szólt a környezeti riogatás. Mint a The Economist tudományos újságírója, azt írtam: Az erdők katasztrofális arányban kezdenek pusztulni. Vitathatatlan, hogy immár az erdők 34 százaléka veszélyeztetett. A szakértők azt mondták nekem, hogy a teljes német tűlevelű növényzet el fog tűnni 1990-re, és a német Belügyminisztérium azt jósolta, hogy 2002-re minden erdő el fog tűnni. Francokat. A savas eső (bár egy valós jelenség) nem ölte meg az erdőket. Még csak meg sem károsította őket. A tudósok idővel elismerték, hogy az erdők kimagasló állapotban voltak Németországban, Skandináviában és Észak-Amerikában az 1980-as és 1990-es években, a savas esők ellenére. Hiszékeny idióta voltam, amiért nem vontam kérdőre azt, amivel azok etettek, akiknek önös érdekük a riogatás.«”

(Folytatjuk)

Az írás második részét ITT olvashatják!