Legyen június 19. nemzeti ünnep!

Harminc évvel ezelőtt vonult ki hazánkból a megszálló szovjet hadsereg.

Prágaiak figyelik a szovjet páncélosok hadmozdulatait a főváros 1968. augusztus 21-i megszállása után Fotó: MTI/CTK

2021. június 19-én lesz harminc éve, hogy a szovjet csapatok elhagyták Magyarországot, s ettől a naptól kezdve váltunk ténylegesen is független országgá, miután 1989–1990 között leszámoltunk a kommunista diktatúrával, s szuverén államot, demokráciát, többpártrendszert, piacgazdaságot hoztunk létre. Ezen az évfordulón azt javaslom a magyar közvéleménynek és a döntéshozóknak – a Civil Összefogás Fórum alapítójaként és szóvivőjeként is, a CÖF támogatásával –, hogy harminc évvel e történelmünkben nagyon fontos dátum után legyen ez a nap nemzeti ünnep, egyben munkaszüneti nap.

Június 19. jelenleg a független Magyarország napja, nemzeti emléknap, nem munkaszüneti nap. Az a meggyőződésem, hogy a nemzeti emléknap fontos megjelölése e napnak, azonban korántsem elégséges. Nemzeti emléknapunk több is van, azonban jú­nius 19-e jelentősége történelmünk két fénylő napjával, március 15-ével és október 23-ával, mint nemzeti ünnepekkel mérhető, ugyanis mindkettő esetében a nemzeti függetlenség és szabadság kivívására emlékezünk, s ebbe a sorba illeszthető be június 19. is. Ráadásul azzal a különbséggel, hogy a két levert szabadságharcunkkal szemben június 19. után sem osztrák, sem orosz, sem szovjet erők nem vették el tőlünk szabadságunkat, annak gyümölcseit a mai napig élvezhetjük.

Másképpen fogalmazva, június 19. lehet egy olyan nemzeti ünnepünk, amellyel immáron nem csak ideiglenes kivívott, hanem tartósan megszerzett, máig élő függetlenségünk és szabadságunk szimbóluma. Egyben egy olyan szimbólum, amely a jelenben, nap mint nap arra figyelmeztet bennünket, hogy ezt a szabadságot és függetlenséget, akárcsak a korábbiakat, az 1848-ast és az ­1956-ost, újra és újra támadás érheti a legkülönfélébb geopolitikai és globális irányokból, s elemi kötelességünk, hogy e kihívásokat felismerjük, s ha kell, újra megvédjük szuverenitásunkat és szabadságunkat.

A fentieken túl három fontos érv is szól amellett, hogy végre történelmi jelentőségének megfelelően kezeljük június 19-ét, s annak szimbolikáját.

Először is meggyőződésem, hogy ez a kiemelkedő nap nem kapta meg a kellő figyelmet az elmúlt harminc évben, s ennek egyik fő oka az, hogy a rendszerváltás éveiben nem történt meg a világos elhatárolódás a korábbi diktatórikus rendszertől, nem volt történelmi igazságtétel és lusztráció, velünk maradt a posztkommunizmus, ami árnyékot vetett 1991. június 19-re is. Másfelől az akkori megmaradt pártállami hálózatoknak, összefogva az SZDSZ kozmopolita liberálisai­val, nem állt érdekükben június 19. méltó megünneplése, sokkal inkább az első konzervatív kormány idő előtti megbuktatása már 1990 őszén.

A szabad demokraták és a kormány között kiélezett ideológiai és politikai küzdelem, amelyet az SZDSZ folyamatosan provokált, elterelte a figyelmet, az erőt és az energiát a legfontosabb, közös nemzeti ügyektől, így attól, hogy 1991. június 19-én az ellenzéki pártok által korábban még közösen vállalt történelmi céljaink valósultak meg. Emlékezzünk: az 1991 utáni években Demszky Gábor és az általa vezetett főváros kezébe került ennek a napnak az évről évre való valamilyen megünneplése, s jól emlékszünk: június 19-ből a volt főpolgármester egyfajta vurstlis-piknikes napot csinált, mindenfajta emelkedettség nélkül, elkenve a nap jelentőségét, szimbolikus üzenetét. Nem véletlen, hogy ezek után az egész ország szinte elfeledte e napot, mint amelynek semmilyen jelentősége sincs.

Június 19-ét tehát ki kell emelni a feledés és a jelentéktelenség homályából, a méltó rangjára kell emelnünk, már csak a jövő generá­ciói miatt is, akiknek tudniuk kell, hogy ­miért is történt rendszerváltás Magyarországon.

Másodszor nagyon lényeges elválasztani egymástól június 16-át és június 19-ét mint a jelenlegi két emléknapot. 1989. június ­16-án volt Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése a Hősök terén, míg 1991. június 19-én Viktor Jegorovics Silov altábornagy elhagyta Záhonynál a határt, s ezzel a kommunista megszálló szovjet seregek kivonultak Magyarországról.

A két nap, meggyőződésem szerint, nem egyenrangú, sőt csak június 19. méltó arra, hogy nemzeti ünnepnapból nemzeti ünneppé váljon.

Miről szólt, mit szimbolizált június 16-a?

A Hősök terén lezajlott újratemetés Nagy Imre és társai, illetve a forradalmár áldozatok előtti főhajtás volt. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez a nap azzal, hogy 1956-ot a méltó rangjára emelte és a megtorlásokat elítélte, megnyitotta az utat a rendszerváltás és a demokratizáció felé. De kik hajtottak főt, kik temették újra a kivégzett Nagy Imrét és mártírtársait? A forradalom leverésében részt vett MSZMP vezetői az egyik oldalon, a másik oldalon pedig az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült pártok, amelyek három nappal korábban megkezdték a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokat a pártállam vezetőivel. E nap szimbolikája finoman szólva is ellentmondásos: az újratemetésen az ellenzéki pártok elfogadták azt, hogy az MSZMP és a kormány embereivel együtt, tehát a kommunistákkal mintegy vállvetve álljanak a felállított koporsók előtt, tehát azok utódjaival vettek részt az eseményen, akik kivégezték és felakasztották nemcsak Nagy Imrééket, de a forradalmárok közül csaknem háromszáz embert. Fájó kimondani, de ezzel az ellenzéki pártok azt üzenték, hogy a pártállami vezetőkkel, a forradalmat leverőkkel együtt kell a rendszerváltást végigvinni Magyarországon.

Ennek a kiábrándító üzenetű rendezvénynek egyetlen, a rendszerváltást komolyan szimbolizáló eseménye volt, mégpedig Orbán Viktor, a Fidesz vezetőjének beszéde, amelyben követelte a szovjet hadsereg kivonulását Magyarországról, és ezzel a valóságos rendszerváltást.

Orbán Viktor beszéde azért volt ott és akkor történelmi beszéd, mert ő volt az egyetlen, aki szembement azzal az alkuval, ami a pártállam és a többi ellenzéki párt között köttetett. Ő akkor a beszédében így fogalmazott: „azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat”.

Ezzel szemben mit szimbolizál 1991. június 19.? A magyar történelem ­visszatérően két legfontosabb vágyának érvényre jutását: a nemzeti függetlenség és szuverenitás visszaszerzését és a kommunista diktatúrától való megszabadulást. Június 16-ával szemben alku és megalkuvás nélküli pillanat volt: a demokratikusan megválasztott magyar kormány és a szovjet kormány tárgyalásának eredményeként jött létre ez a pillanat, de ezek a tárgyalások következetesek voltak és célorientáltak, nem jöhetett más számításba, csak a szovjet csapatok távozása, annak egyéb gazdasági feltételei voltak csak kérdésesek, de a cél egyértelmű volt.

Amíg tehát június 16. a demokratikus ellenzéki pártok és a kommunista pártállam közötti megegyezést, alkut szimbolizálta, addig június 19. éppen az alku elutasítását, a birodalommal, az elnyomó kommunistákkal való szakítást.

Június 16. és június 19. között kizárólag egyetlen összekötő kapocs van, éppen Orbán Viktor beszéde, aki azt követelte a Hősök terén, ami két évvel később, június ­19-én megvalósult.

Végül harmadszor, június 19. üzenete és szimbolikája aligha lehetne aktuálisabb, hiszen újra támadások érik nemzeti függetlenségünket és szabadságunkat. Június 19-e valóban összeköti a múltbeli küzdelmeinket a jelen kihívásaival; e nap figyelmeztet arra, hogy a birodalmi eszme mindig új és új formákban támad Európában és a világon, ezért állandóan ébren kell lennünk és észnél kell lennünk, hogy kellő időben ismerjük fel a szuverenitásunkat veszélyeztető törekvéseket, és a szükséges és arányos módon válaszoljunk ezekre.

Jól látható, hogy a jelenleg a XXI. századi birodalmi törekvéseket először a történelemben globális erők irányítják, amelyek eddig soha nem látott univerzális világbirodalom létrehozására törekednek. Jól látható az is, hogy ennek részeként jelenik meg az a szándék, hogy az Európai Unióból egyfajta szuperföderális, nemzetek feletti rendszert hozzanak létre. Az előbbi is, az utóbbi is közvetlenül érint minket, különösen azért, mert éppen évezredes múltra visszatekintő függetlenség és szabadság iráni vágyunk szemet szúr a globalista elitnek, a „nagyfiúk­nak”, akik Lengyelországgal együtt afféle renitens, lázadó népekként tekintenek ránk. Jól ismerjük már ezt a szerepet, ezerszer elrágtuk ezt a csontot, nem lepődünk meg tehát, nem is ér váratlanul bennünket, de a jelenlegi kihívás nagysága és mértéke valóban emberpróbáló, eddig soha nem látott léptékű.

S éppen ezért lenne június 19. mint nemzeti ünnep fontos szimbólum. Ez a nap 1848 és 1956 folytatása, s harminc év szabadság után a jelennek is üzen: nem hátrálhatunk és nem engedhetünk ma sem.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

A borítóképen: prágaiak figyelik a szovjet páncélosok hadmozdulatait a főváros 1968. augusztus 21-i megszállása után.

Fotó: MTI/CTK