Német tankok magyar földön

A német megszállást követő kollaboráció és ellenállás kérdése olyan téma, amelynek részletes feldolgozása a jövő magyar történészeire vár.

Budapest, 1944. március 19. után Német motoros alakulat a Halászbástyánál Magyarország német megszállásakor. A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen, a reprodukció 1975. április 8-án készült. MTI Fotó: reprodukció Fotó: -

1944. március 19-én esős vasárnap virradt Magyarországra. A második világháború utolsó előtti évében járunk; a többség reményeire igaz lehetett, amiről Abád Ervin esztéta írt emlékiratában: „A nehezén már túl vagyunk.” A lakosság éppen lezárta a március 15-i ünnepeket, és Kossuth Lajos halálának évfordulóját készült megülni 20-án. Nagyszabású rendezvényeket szerveztek; Horthy Miklós kormányzónak például honvéddíszzászlóalj kíséretében kellett volna koszorúznia a Parlament előtt, míg Kállay Miklós miniszterelnök nagy beszédre készült, amelyben hazánk szuverenitása mellett kívánt hitet tenni.

Azonban március 19-én hajnalban az újvidéki helyőrség vezetője, Tömöry Jenő vezérkari ezredes különös dologra ébredt: emlékiratai szerint, amikor kinyitotta szemét, német katonák fegyvercsövébe nézett. A géppisztolyok tulajdonosai felszólították, hogy adja meg magát. Mint írta, „keserűen gondoltam arra, hogy ugyan mi a fenét tudnék csinálni mást, hálóingben, ágyban fekve, négy géppisztollyal szemben, mint megadni magamat”. Kérdésére, miszerint mi történt, azt a választ kapta, hogy „Magyarország elárult minket”, és hogy „a Führer parancsára le kell fegyvereznünk a magyar hadsereget”. Tömöry zavara érthető volt: egy elméletben szövetséges hatalom szállta meg Magyarországot, ezzel ellentmondásos helyzetet teremtve. (Jellemző módon Tömöry rövidesen pisztolyát és kardját is visszakapta.)

Nem különösebben meglepő, hogy az utókor történészi és közéleti vitái nem tudtak dűlőre jutni Magyarország német megszállásának „megszállásjellegével” kapcsolatban. Rajniss Ferenc szélsőjobboldali politikusnak kivételesen igaza volt, amikor naplójában így fogalmazott: „köteteket lehetne írni ennek az egyetlen napnak a történetéről”. Dacára a 120 ezer német katona látványos bevonulásának, már mindjárt aznap viták tárgyát képezte, mi is zajlott le; mégpedig nemcsak magyar, de német állami részről is.

Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, akit a németek rövidesen koncentrációs táborba hurcoltak, az utolsó Kállay-féle koronatanácson úgy vélte, hogy „a Gestapo az ország szuverenitását semmibe [veszi]”. Széles körű ellenállás hiányában maguk a németek már 20-án csapatkivonásokat terveztek, emiatt pedig Edmund Veesenmayer meghatalmazott német birodalmi küldöttnek kellett tiltakoznia: mint mondta, a megszállás egyáltalán nem volt blöff.

A lakosság jelentős része érzékelte a beállt változást, annak a magyar szuverenitást sértő jellegével együtt. Az „újpesti Anne Frank”, Pesti Éva feljegyezte naplójába, hogy „motorbiciklis németek járkálnak az utcán, a Csokonai utcában végig állnak a tankok”. Tóth Gyula miskolci katona így írt emlékezésében: Végeláthatatlan német tömegek érkeztek a városba, „erőteljes német vezényszavak nyomják el az utcákon, tereken újságot árusítók hangját”. Ugyanerről írt Shvoy Kálmán szegedi politikus március 19-én: „Jönnek a sógorok. Petőfi sugárút, német csapatok, tank, utána zászlóalj, motorizált, gépkocsizó gyalogság.”

Hason­lóan szemléletes egy ismeretlen nevű, katolikus családból származó magyar kislány naplója, aki egy gyermek egyszerű szemével jegyezte fel gondolatait március 21-én: „Szegény Horthy­val elbánt Hitler alaposan. Elfoglalták az országot. Szerintem ez rettenetes pimaszság.” Április elején pedig utalt a város megváltozott látképére is: „Valahogy Pest egészen megváltozott, mintha nem is az lett volna, ami pár hónappal ezelőtt. Az utcákon a rengeteg ember, azok a furcsa sárga csillagok, a rengeteg német katona, a sok tank, dübörgő ágyúk.” A szabad sajtót is, köztük a Magyar Nemzetet, betiltották.

Kétségkívül leegyszerűsítők azonban a korábbi magyar elit köreiből származó olyan emlékezések, mint Edelsheim-Gyulai Ilona, Horthy István özvegyen maradt feleségének memoárja is, mely arról ír, hogy „a nácik azt hitték, ujjongva várja őket az ország. Ebben csalódtak, a nép nem integetett, nem üdvözölte őket.”

Ezzel szemben ünneplő csoportosulások jelenlétét számos szemlélő leírta több városban is. Ám fontos látni, hogy az egykorú, belső német források másról is írtak. Maximi­lian von Weichs német vezértábornagy azt jegyezte fel, hogy „a lakosság nagy általánosságban közömbös”, Edmund Veesenmayer német követ pedig maga is bevallotta Jaross Andor kollaboráns belügyminiszternek, hogy „magyar embert, azt hiszem, nem érinthet kellemesen, hogy Magyarországot német csapatok szállták meg”.

Veesenmayer ezzel már csak azért is tisztában lehetett, mert az egyénként ellentmondásos Hóman Bálint egy neki címzett magánlevelében leírta, hogy „a közvélemény általában a legnagyobb megdöbbenéssel, fájdalommal s egy része felháborodással, más része szégyenkezéssel értesült a »szövetséges« haderő bevonulásáról, a megszállás tényéről s a német közegek önhatalmú intézkedéseiről”. A kép tehát összetett volt: a német szimpatizánsok ünnepeltek, a lakosság többsége vélhetőleg passzív maradt.

A német megszállással kapcsolatban számos legenda élt még, mind konzervatív, mind pedig liberális oldalon. Utóbbinak kánonja váltig állította, hogy a magyar hadsereg sehol nem kísérelte meg az ellenállást; az igazság az, hogy számos helyen kialakult spontán ellenállás, alkalmanként halálos áldozatokat is hozva. Ez természetesen nem összevethető más nemzetek komplett háborús ellenállásával, ám igazságtalan lenne elhallgatni az ellenállás példáit. A Wehrmacht hadműveleti naplójában szerepeltek a magyar ellenállás esetei, mint például az újvidéki helyőrség, amely tüzet nyitott a német csapatokra. A félórás tűzharcban állítólag huszonnyolc német és egy magyar honvéd esett el.

Ám közel sem ez a példa volt az egyetlen: kísérletek történtek még Sopronban, Győrött, Székesfehérváron és a budaörsi repülőtéren. A pápai repülőtéren szintúgy lövöldözés alakult ki, és a magyar őrség egy időre megakadályozta, hogy a németek elfoglalják a repülőteret. A budai várban is sikereket ért el a várőrség. Bangha Ernő őrnagy, a Vár védőkörlet-parancsnoka emlékiratában feljegyezte, hogy a Szent György térre érkező német egységeket „tüzelésre kész fegyverekkel” elfogták, illetve a Kállayt kereső Gestapo-tagokat is feltartóztatták; Kállay ezt használta fel arra, hogy időlegesen megmeneküljön.

A német megszállás tehát egyértelmű volt, és itt érünk el a konzervatív oldalon is élő legendához, miszerint a megszállást követően minden bűncselekményt a németek, esetleg a nyilasok követtek volna el. Az igazság azonban az, hogy ez a szemlélet figyelmen kívül hagyja a március 19-e és a deportálások júliusi leállítása közötti időszakot, amikor is a magyar–zsidó lakosság döntő többségét deportálták: ekkor még nem a nyilasok voltak hatalmon, hanem egy a korábbi, a Kállay-rendszertől átállt, illetve új kollaboránsokból kinevezett, németbarát rezsim.

Ha ugyanis a megszállás egyértel­műen sértette az ország szuverenitását, mindenki számára egyértelmű lehetett, hogy döntést kell hozni: a német megszállókkal együttműködő, kollaboráns kormány oldalán lesznek, vagy valahogy otthagyják tisztségüket, esetleg az ellenállást választják. S míg akadt, aki a németektől félt, addig a szélsőséges jobboldallal szemben örökké kritikus Shvoy Kálmán március 19-én egészen más jellegű aggodalmairól tudósított naplójában: „Azt hiszem, szomorú napok fognak ránk virradni. Én a legrosszabbra vagyok elkészülve a saját embereink részéről, akik egyéni bosszújuknak fognak most szabad folyást adni.”

A német megszállást követő kollaboráció és ellenállás kérdése olyan téma, amelynek részletes feldolgozása a jövő magyar történészeire vár.

A szerző történész, publicista