„E kéz egy tollvonása – és a földet / Újjáteremti. Adja meg nekünk / A gondolat szabadságát.” (A márki monológja – Schiller: Don Carlos)
Egyik ágán határon túli, felvidéki fölmenőkkel bíró család sarjaként is mélységes fölháborodással és szomorúsággal szemlélem mindazt, ami a szintén határon túli, vajdasági, magyar nyelvű színjátszás háza táján éppen zajlik. A minap robbant a hír a hazai sajtóorgánumok legkülönbözőbb felületein – és a történtek helyenként sokszorosan átformált értelmezéseként –, hogy Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke „letiltotta” a Tanyaszínház Kazimír és Karolina előadását, Lénárd Róbert rendezését. Ahogyan néhol olvasom, „cenzúrázott”, azért, mert „nem felelt meg az ízlésének”.
Fontosnak tartom, hogy árnyaljuk az eseményeket. A Tanyaszínház egyes előadásainak sikerét, mint ahogyan Lénárd Róbert egyedi színházművészeti látásmódjának érvényességét, nem vitatom. Azonban ha visszaolvassuk az MNT elnöke közleményének szövegét, mely szerint: „ebben a pillanatban legszerencsésebb megoldásnak a Tanyaszínház idei körútjának lemondását tartjuk”, mindenki számára egyértelmű lehet, hogy az elnök személyes, bár kétségkívül sajátos véleményét fogalmazta meg szokatlan formában az előadással kapcsolatban. Mert, hát, ki más: hiszen ő írta alá. Lehet, a nyilvánosság erejének fölhasználása előtt érdemes lett volna egyeztetni az alkotóval.
Mást, mint az MNT elnökeként megfogalmazott közleményének megjelentetését, talán egyébként sem tehetett volna, hiszen van-e vajon bármilyen jogalapja ahhoz hogy egy bemutatott előadást esztétikai okokra hivatkozva „letiltson”? Hajnalnak feltehetően nem Ödön von Horváth 1933-ban megtaposott szövegével akadt problémája – amivel a rendező a majd százévnyi eseménnyel kapcsolatban túlságosan is sarkosnak tekinthető párhuzamot vont –, hanem a tanyaszínházi előadás színházművészeti koncepciójával.
Elképzelésem sincs, hogy vajon mi állhat a szokatlan – mint tavaly nyáron tapasztaltuk, sokak számára az uborkaszezonból erőt merítő – időszakra időzített és a nyilvánosság feltétlen érdeklődésére számot tartható nyilatkozatháború megjelenése mögött. Egy azonban biztos: projektet ilyenkor nem indítunk. Teljesen mindegy, hogy kit mennyire fűt a kulturális, művészeti élet változása iránt érzett személyes, szakmai vagy közösségi vágy. Lehet vitatkozni (és kell is!) a különböző színházművészeti, nemzetközi kitekintéssel is bíró látásmódokról, az anyaországi és határainkon túli színházi élet gazdagításának, kiteljesedésének lehetőségeiről, de intézményi, strukturális változtatások kezdeményezését 2022 tavasza előtt most bedobni, mint kavicsot a tóba, ami azt fölborzolja: lelke legyen rajta annak, aki megteszi.