A videóbírói vizsgálatnak papíron négy fő területe van.

1. A les miatt elvett vagy megadott gól. Ezekben az esetekben a technológia állítólag pontos, de azért lehetnek kétségeink – miként arra majd kitérünk.

2. A szabálytalanság miatt elvett vagy megadott gól. Németország Paraguay ellen Jonathan Tah fejesével vezethetett volna 2-1-re a hosszabbításban, ám a VAR szerint Waldemar Anton akadályozta Orlando Gill kapust. Az ESPN játékvezetői elemzése szerint ez hibás beavatkozás volt: Anton inkább tartotta a helyét, Gill mozgott bele a kontaktusba, vagyis nem történt olyan egyértelmű szabálytalanság, amely miatt a pályán megadott gólt vissza kellett volna vonni. Németország végül tizenegyesekkel kiesett. Itt már nem milliméteres objektivitásról beszélünk, hanem értelmezésről, kontaktusról, futballszituációról. Vagyis arról a szürke zónáról, amelyben a VAR-nak eredetileg nem kellett volna főszereplővé válnia.

3. Nem csak a Belgium–Szenegál meccsen történtek miatt háboroghatunk. Ghána Anglia ellen Ezri Konsa belépőjénél szintén tizenegyest reklamált, de a VAR hallgatott. Carlos Queiroz ghánai kapitány szellemesen fogalmazott: a VAR „elment kávézni”. Azaz nem tudhatjuk, a VAR mikor dolgozik, mikor hallgat, mikor hívja ki a játékvezetőt, és mikor tesz úgy, mintha semmi sem történt volna.

4. A piros lapos esetek világa. Idetartozik Balogun kiállítása, Messi elmaradt büntetése, és idetartoznak az új, különösen furcsa fegyelmi VAR-ügyek is. Miguel Almirónt a Paraguay–Törökországon azért állították ki, mert ellenféllel való szóváltás közben eltakarva a száját beszélt. Piero Hincapié a Mexikó–Ecuadoron ugyanígy járt el Santia­go Giménezzel szemben. A szabály célja érthető: ne lehessen elrejteni rasszista, homofób vagy gyalázkodó megjegyzést a kamerák elől. Csakhogy itt a VAR már nem egy belépőt, nem egy lest, nem egy kezezést vizsgál, hanem egy feltételezett fegyelmi szándékot. Jude Bellingham Ghána ellen szintén eltakarva beszélt Jordan Ayew-val, mégsem kapott pirosat. A határ tehát itt is elmosódott.

A leseknél külön probléma, hogy a VAR objektivitása csak látszólag teljes. A szabály szerint a támadó helyzetét a labda megjátszásának pillanatában kell megítélni. Csakhogy a labda megjátszása a valóságban nem matematikai pillanat. A futballfizika szerint a láb és a labda találkozása nagyjából egy századmásodpercig tart. Ennyi idő alatt a labda összenyomódik, gyorsul, majd elválik a cipőtől. Ha egy hosszú indításnál a labda körülbelül 20 méter/másodperces sebességgel indul el, a kontaktus ideje alatt maga a labda mintegy húsz centimétert mozdul. Ezalatt ráadásul a támadó és a védő egymáshoz képest akár öt-tíz centimétert is változtathat a helyzetén.

Önmagában ez is elég lenne ahhoz, hogy a milliméteres leseknél óvatosabbak legyünk. Ha pedig ehhez hozzávesszük a képkocka kiválasztását, a kameraállást, a játékos testhelyzetét, a váll, térd, lábfej vagy kar értelmezését, máris oda jutunk, hogy az állítólag objektív vonal mögött nagyon is emberi döntések sora húzódik. Egy arasznyi mozgástér, és máris más a döntés.

A VAR védelmében sokáig elég volt elővenni a statisztikát. Azt mondták: lehet, hogy továbbra is vannak vitatott esetek, de a videóbíróval a meccset befolyásoló döntések több mint kilencven, sőt a FIFA korábbi állítása szerint csaknem száz százaléka helyes lesz. Csakhogy a 2026-os világbajnokság megmutatta ennek az érvnek a határát. A gond ma már nem csupán az, hogy a VAR téved-e. Hanem hogy mikor szól közbe, mikor hallgat, miért tart hét percig egy büntető megítélése, és hogyan lehet hasonló rálépésből az egyik meccsen semmi, a másikon piros lap. A statisztika talán továbbra is a VAR mellett szól, a futballérzet egyre kevésbé.

A VAR-ral tehát nem az a baj, hogy létezik. Az a baj, hogy egyre távolabb kerül az eredeti ígéretétől. Arra találták ki, hogy az egyértelmű és nyilvánvaló hibákat javítsa ki, nem arra, hogy a futball minden szürke zónáját laboratóriumi vizsgálattá alakítsa.

Ráadásul a futball nem bírja el a végtelen várakozást. A videóbíró akkor lenne a játék igazi segítője, ha gyors, érthető és meggyőző döntéseket hozna. Szinte valós időben. Ha egy ítélet néhány másodperc alatt megszületik, és mindenki látja, miért, akkor a technológia hasznos. Ha viszont hosszú percekre megállítja a meccset, majd a végén így is vitatható döntés születik, akkor már nem a hibát javítja ki, hanem a futballélményt rontja el. A VAR nemcsak gólokat vesz el, hanem egyre gyakrabban fosztja meg a játékost, a csapatot, a szurkolót a játék lényegétől: a katarzistól.

Nem csoda, hogy a futballvilágban egyre erősebb az ellenállás. Svédország a legtisztább példa: az Allsvenskanban be sem vezették a VAR-t, mert a klubok és a szurkolók többsége nem kér belőle. Angliában a Premier League-ben hivatalosan kellett szavazni a VAR megszüntetéséről; a Wolves javaslata elbukott, de már önmagában beszédes, hogy a kérdés napirendre került. A lehetséges kiutat talán a challenge-alapú, korlátozottabb használat jelentheti, ám ez sem egyszerű kérdés: attól, hogy kevesebbszer áll meg a játék, még nem biztos, hogy a szürke zónák eltűnnek.

Ez a legveszélyesebb pont. Amikor a szurkoló azt érzi, hogy a játékvezető tévedett, dühös. Amikor azt érzi, hogy a VAR manipulálható, már nemcsak dühös, hanem bizalmatlan. A videóbíró jelenlegi formájában sokak szemében nem más, mint az objektívnek látszó manipulálás lehetősége. A csalás gyanújának modern, technológiai terepe. Ez pedig a labdarúgás talán legnagyobb kihívása. Nagyobb annál, mint hogy van-e ivószünet. Nagyobb annál, hogy három vagy öt csere engedélyezett. Mert ezek a játék kereteit érintik. A VAR viszont a játékba vetett hitet.

A futball elbírja a hibát. Mindig is elbírta. Azt nehezebben bírja el, ha a hibát tökéletes technológiai bizonyosságként tálalják. Ezért kell változtatni. Nem feltétlenül eltörölni, de visszaszorítani oda, ahová eredetileg szánták: az egyértelmű, nyilvánvaló, mindenki által belátható hibák javítására.