Brexit: a demokrácia ára vagy sikere?

A szigetország mindig is „vonakodó európai” volt.

Van-e joguk az idősebb generációknak arra, hogy megszabják az utánuk jövők életének kereteit, az utóbbiak akarata ellenére is? E filozofikus dilemma, amelyre aligha adható fekete-fehér alapon „igen” vagy „nem” válasz, kulcskérdéssé vált a brit népszavazást követően. A fiatalok többsége, a 18 és 24 év közöttiek 74 százaléka ugyanis az unióban maradásra voksolt, míg a 65 felettiek több mint 60 százaléka a kiválást támogatta. Olyasmire szavaztak, ami már nem fogja őket igazán érinteni, aminek a következményeivel nem kell majd szembenézniük – nyilatkozta mérgesen a BBC-nek egy egyetemi hallgató. Egy társa még tovább ment: „Az utolsó szöget verték be a generációm koporsójába…”

Megalapozott-e ez a komor állítás? A maga szatirikus stílusában George Orwell úgy vélekedett a múlt század közepén, hogy Anglia az az ország, „amelyben az öregek és a bolondok uralkodnak”. Vagy annak a mérnökhallgatónak van igaza, aki arra figyelmeztetett ugyanebben a műsorban, hogy az idősebb, már nagyobbrészt az EU-ban felnőtt generációk több tapasztalattal rendelkeznek, ezért érdemes a véleményüket figyelembe venni? Az biztosan elmondható, hogy az európai közvélemény jelentékeny része alaposan felháborodott, s a kommentátorok már-már versenyeznek a rémesebbnél rémesebb forgatókönyvek felvázolásában. E sorok szerzője maga is szomorúan fogadta a referendum eredményét, de Nagy-Britanniával régóta foglalkozó történészként annyira nem lepődött meg. Természetesen lehetséges, sőt bizonyos, hogy jó néhányan átgondolatlanul szavaztak, amit utólag talán már bánnak is, ám tény, hogy a szigetország mindig is „vonakodó európai” volt, amely identitását évszázadokon át épp Európa ellenében határozta meg.

Emlékezetes, hogy 1946-ban mondott híres zürichi beszédében Churchill vetette fel az „Európai Egyesült Államok” gondolatát – ám ebbe a saját hazáját nem értette bele. E felismerésre sokan csak azt követően jutottak el a kontinensen, hogy az 1951-ben ismét hatalomra került konzervatív államférfi éppúgy elutasította a kibontakozó európai együttműködésben való részvételt, mint a szigetország irányítását 1945 nyarán átvevő Munkáspárt. Így aztán Nagy-Britannia kimaradt az 1951-ben létrehozott Európai Szén- és Acélközösségből és az 1957-es római szerződésből is, amely megalapította az EU elődjét, a Közös Piacot. Amikor pedig 1973-ra a tory Edward Heathnek végül sikerült beléptetnie a szigetországot, tagadhatatlanul kedvezőtlen feltételeket szabtak a briteknek. A későn jövőknek csak a csontok jutnak… A Harold Wilson vezette Munkáspárt ezért már 1975-ben megszavaztatta a briteket a tagságról – nem a mostani volt tehát az első referendum ebben a kérdésben. Margaret Thatcher Európa-politikája sarokkövévé tette a nemzetek feletti, szupranacionális unió elutasítását. Igaz, a Tony Blair által megreformált Munkáspárt nagyobb rokonszenvvel viszonyult az európai integrációhoz, de az euró bevezetésétől még az ő kormánya is elzárkózott.

A Konzervatív Párt elnökévé 2005-ben megválasztott David Cameron egyértelművé tette, hogy szerinte az integráció „túl messzire ment, s rossz irányban”, olyan szintet érve el, amely „túllépi Nagy-Britannia komfortérzetét”. 2010-ben kormányra kerülve gyorsan beváltotta választási ígéretét, és törvényt hozatott a brit szuverenitásról, amely leszögezte, hogy bármilyen újabb, az unió javára történő hatáskörátadásra csak népszavazást követően kerülhet sor. A tory berkekben uralkodó EU-ellenességet azonban ezzel sem sikerült lecsillapítania, így 2013 januárjában megtette a számára végzetesnek bizonyuló bejelentést: ha 2015-ben pártja nyeri meg a választást, népszavazást írat ki a brit tagságról. Hozzátette azonban, hogy előbb tárgyalásokat fog kezdeményezni az unió megreformálásáról, s ha ezek sikerrel zárulnak, ő a tagság mellett fog kampányolni.

Ez a forgatókönyv vezetett el oda, hogy az európai integráció történetében első ízben döntött a kilépés mellett egy tagország. Pedig sokáig úgy tűnt, minden Cameron elképzelése szerint alakul. 2015-ben az előrejelzéseket megcáfoló mértékben győzött a választáson, idén február végére pedig sikerült számottevő engedményeket kiharcolnia Brüsszeltől. Nagy-Britanniát felmentették az „egyre szorosabb unió” elfogadása alól, és a legkényesebb ügyben, a bevándorlás kérdésében jogot nyert az úgynevezett vészfékrendszer bevezetésére: átmenetileg befagyaszthatta (volna) az unió más tagállamaiból érkező munkavállalóknak járó szociális juttatások folyósítását.

Cameron követelései valójában ugyanarról a tőről fakadtak, mint Churchill fenntartásai az integrációval kapcsolatban: a nemzeti szuverenitás féltéséből. A jeles konzervatív gondolkodó, Roger Scruton megfogalmazásában ennek alapjául az a meggyőződés szolgál, hogy a nemzetállam iránti hűségben gyökerezik minden olyan kormányzati rend, amelyben a jog és a szabadság uralkodik. Az európai együttműködés szupranacionális dimenziója ebbe nem fér bele – az unióhoz való viszony a britek szemében ezért nem lett több puszta gazdasági kérdésnél. A népszavazás tehát legalább annyira szólt Nagy-Britannia identitásáról, mint az integráció által felvetett gazdasági és politikai ügyekről. Az 1828 óta megjelenő konzervatív The Spectator elegánsan megírt brexitpárti szerkesztőségi cikke szerint a kilépésre adott voks rendkívüli bizalmat fejez ki „az Egyesült Királyság projektje és a nemzeti önrendelkezés eszméje” iránt.

E felfogásba illeszkedett a kilépéspártiak azon üzenete is, miszerint a referendum soha vissza nem térő alkalom arra, hogy a britek visszaszerezzék a bevándorlás korlátozásának lehetőségét. Ez az érv nagyon sokat nyomott a latban – az Ipsos MORI felmérései szerint míg az 1990-es évek közepén a briteknek mindössze öt százaléka sorolta a bevándorlást a legégetőbb kérdések közé, 2015 nyarára ez az arány ötven százalékra emelkedett! A szigetországban élő magyarok is arról számolnak be, hogy a közhangulat az elmúlt évben kifejezetten bevándorlóellenessé vált.

Az uniópárti kampány persze komoly taktikai hibákat is elkövetett. A kilépéshez társított fenyegetések bizonyos értelemben bumeránghatást értek el: a folyamatos riogatást a másik oldalon könnyen értékelhették úgy, mint az uralkodó elit önző törekvését saját pozíciójának megőrzésére. A vidéki körzetek esetében ez a fővárosi elittel való szembefordulást is jelentette. Nem volt szerencsés, hogy érvelésében Cameron nem a tagság előnyeire, hanem a kiválással járó megpróbáltatásokra és a várható retorziókra helyezte a hangsúlyt: ezzel nem festett pozitív képet az uniós létről. Ráadásul szavai azért sem hangzottak különösebben hitelesen, mert korábban saját maga utalt félreérthetetlenül arra, hogy ha Brüsszel nem fogadja el a feltételeit, akkor ő is a brexit mellett foglal majd állást. Kockázatos volt annak emlegetése is, hogy a kilépés Skócia elvesztésével járhat: ezzel valójában London Nicola Sturgeon Skót Nemzeti Pártjának üzenetét erősítette. A kilépéspárti kampánynak „arcot adó” Boris Johnson vonzereje pedig a vártnál jóval erősebbnek bizonyult. A londoni polgármesterként népszerűvé vált, tegnapi bejelentéséig miniszterelnök-esélyesnek tartott tory politikus olyan állításai, mint hogy az EU nem más, mint Hitler birodalomépítő kísérletének új változata, a londoni bulvársajtó támogatásával igen széles rétegekre hatottak. Annál is inkább, mert a szupranacionális Európa sok brit szemében régóta a kontinens német dominanciájának veszélyével vált azonossá: ezt az érzést szólaltatta meg Margaret Thatcher is, amikor 1989–90-ben vehemensen ellenezte a német egyesítést („Az európai Németországot a német Európa követi”). Mi több, e megközelítésben az agyonbürokratizált, a szabadságot megfojtó, protekcionista Európa szűk látókörű bezárkózásként jelent meg a brit hagyományokhoz illeszkedő globális szemlélettel, a nagyvilágra való nyitottsággal szemben.

A jeles publicista, Hugo Young a brit–európai kapcsolatokról írott könyvében úgy vélekedett, hazája a világháború lezárulása óta azzal küzd, hogy összeegyeztesse a múltját, amelyet nem tud elfelejteni, a jövőjével, amelyet nem tud elkerülni. Valóban Európa Nagy-Britannia jövője? A népszavazás fényében érdemes feltenni a kérdést, vajon beszélhetünk-e a történelemben bárminek is az elkerülhetetlenségéről.

A szerző történész