Anglia marad

Ha beszélek, a fejembe kerül, ha hallgatok, a lelkembe – ezt a nagyszerű mondatot Oliver Cromwell fogalmazta meg. Kijelentésének a jelentőségét az adja, hogy a tisztelt szerző akár Angliára is gondolhatott, nem pusztán a saját lelkiismeretére.

A mai brit állam előtt tornyosuló gondok, problémák is sorra a hallgatás-megszólalás problematikáját vetítik elénk. Vajon érdemes-e például a Nemzetközösség széthullásáról, ezzel együtt az Egyesült Királyság végzetes meggyengüléséről elmélkednünk Erzsébet királynő halála után?

Látszólag nem, hiszen Londonban évszázadok óta köztársaságként irányítják a királyságot, sok-sok rojalista érzelemmel, de az idők során egyre több szabadelvűséggel. Mára azonban a hagyományos brit szabadelvűség átitatódott a globalizmus hívószavaival, nem beszélve a konzervatívok balra fordulásáról. Ki tudná például markánsan megfogalmazni, hogy Boris Johnson néhány esztendeje miért és mennyiben jobboldali válasz a baloldal világképére?

További A Helyzet híreink

Angol nagykabát

A hajdan britek uralta világnak mára a lanyha és unalmas brit globalizmus is elégtelen. A volt gyarmatok, partnerországok egyre kevésbé kérnek Londonból, a politikai és gazdasági hatalom visszaperlése után sokan a királyi családot is eltüntetnék múltjukból, jelenükből.

A brit állam a jelenlegi formájában néhány évtized múlva holtbiztosan nem létezik majd. Mondjunk egyetlen indokot, hogy a bulvárosodott, közszemlére tett királyi család a nagy formátumú Erzsébet után miféle erkölcsi példát mutat az alattvalóknak?

A brit kormánypolitikát szemlélve milyen indoka lehet bárkinek a nemzetközösségi országokban, hogy tiszta szívvel mondhassa, igen, mi érzelmileg a brit monarchiához kívánunk tartozni? Aztán ott van a skót függetlenség ügye. Emlékszem, annak idején a Skót Nemzeti Pártról pusztán helyi érdekességként beszéltek edinburgh-i vendéglátóim, hogy aztán néhány év múlva a függetlenségi népszavazáson kis híján beüssön az elképzelhetetlen fordulat.

A majdani, újabb referendum akár véglegesen is elszakíthatja Skóciát Londontól, és nem úgy néz ki, hogy tíz-tizenöt éven belül a szakadárok gyengülnek meg. Hasonlóan kész a forgatókönyv Írország egységére: ha a katolikusok többségbe kerülnek Észak-Írországban, ott is kiírnak majd egy népszavazást, így újra egy államban élhetnek a zöld sziget lakói (hogy az unionisták mit kezdenének ezzel a ténnyel, azt most inkább hagyjuk).

Önmagában az a tény, hogy Skócia és Észak-Írország leválása politikai realitás, éspedig nem a távoli jövőben, hanem akár néhány kormányzati ciklus múlva, alapvetően átformálja a brit államról kialakított képünket.

Az ország nemzetközi súlya alaposan megrendült az elmúlt évtizedekben. Tony Blair iraki politikájától máig, az amerikaiak ukrajnai munkálkodását segítő brit igyekezetig jól kitapintható, hogy az atlantista párbeszéd nem kölcsönös, jórészt csak a washingtoni monológ hallatszik.

A britek modern útkeresésének az sem használt, hogy néhány esztendeje távoztak az Európai Unióból. Jósolni nem szabad és nem lehet, de azoknak az angol barátaimnak nem tudnék hirtelen ellenérvet támasztani, akik azt mondták nekem, hogy hazájuk először elveszítette a gyarmatait, most elveszíti helyi partnereit, a végén pedig marad Anglia, büszkén, egyedül.

Bárhogy is lesz, Erzsébet királynő távozása nemcsak egy korszak lezárása, de az újkori brit félelem kezdete is. Miközben ideológiai puskatűzzel pufogtat a sajtó, és kincstári optimizmussal oly sokan bíznak a ragyogó folytatásban, gyakorlatilag senki nem tudja, hogy a mozgalmas XX. század elteltével manapság miféle erkölcsi, motivációs ereje volna, lehetne a brit monarchiának.

Borítókép: Félárbócon leng a brit zászló a parlament londoni épületének óratornya, a Big Ben néven is ismert Erzsébet-torony előtt 2022. szeptember 9-én, mert az előző nap, 96 éves korában, uralkodásának 71. évében elhunyt II. Erzsébet brit királynő (Fotó: MTI/EPA/Tolga Akmen)