Az ezeréves keleti bölcsesség szerint egészen más nyitott ajtónál küzdeni, amikor adott a menekülési lehetőség, mint zárt térben, ha életre-halálra folyik a harc. A gyengébb, esélytelenebb fél ez utóbbi helyzetben már semmiféle eszköz bevetésétől nem riad vissza. Minél hitványabb, esendőbb, annál messzebbre megy. Hiszen nincs mit veszítenie.
Így szemernyit sem érdemes csodálkozni azon, hogy minden idők legádázabb választási kampányának végéhez közeledünk. A hazai ellenzék ugyanis az elmúlt évtizedben sorozatos kudarcaival, színeváltozásaival egyre zárta be maga körül a nagy- és a kiskapukat, és ha holnap az utolsó is becsapódik, nem látszik már számára semmiféle kiút. Elszántságát és eszközrendszerét aktuálisan ez a felismerés határozza meg.
Ezért „szabadságharcot” hirdetett, és a legbékésebb szándék mellett is tévedés lenne ezzel egy teadélután vízióját szembeállítani. Az ország lassan egy évtizede rendíthetetlenül vezető politikai/társadalmi ereje egyszer, 2002-ben már elkövette ezt a hibát; akkor úgy vélte, a józan ész, a mérhető és kikezdhetetlen teljesítmény önmagában elegendő a győzelemhez. Aztán mégsem volt az. A kormánypárt ebből levonta a szükséges, egyben egyetlen lehetséges reálpolitikai következtetést. Hiszem, ha 2002-ben nem ülhetett volna tort a gyűlöletre, félelemre és hazugságra alapozott, értékmentes ellenkampány, ebben az országban minden egészen másképpen alakul, és azóta is angyalok repkednek felettünk.
Nem így történt. A Fidesznek és szövetségeseinek ezért szükséges tartaniuk most is a másik oldal által a normálisnál és indokoltnál jóval magasabbra emelt tétet. A küzdelmet az odaát kijelölt pályán és fegyverekkel kell lefolytatni és megnyerni; akkor is, ha erről a párviadalról nem születnek majd hősi eposzok.
A kihívó tágabb és szűkebb pátriámban is azzal biztat – illetve biztatásnak szánva riogat –, hogy visszaadja nekem, nekünk Budapestet és a Ferencvárost. Ezúton is kérem, meg ne próbálja. Mindkettő az enyém, a miénk – csak elvenni ne akarják tőlünk. Még akkor se, ha paradox módon minél többet nyerne holnap az úgynevezett baloldal, valószínűleg annál nagyobbat bukna a 2022-es parlamenti választásokon. Az „összefogás” ugyanis percek alatt marakodássá torzulva a gyakorlatban bizonyítaná totális működésképtelenségét. Ha tíz életünk lenne, egyszer érdemes és tanulságos lenne végigvinni e kísérletet. Így azonban, hogy csak egy van, életből is, hazából is, otthonból is, túl nagy volna az ár.