Vajon milyen kulturális nyomot hagytunk ezekben az évtizedekben, hogyan reflektálunk korunk, a magunk problémáira? Húsz év múlva, ha visszatekintünk, mit fogunk gondolni korunk magyar kultúrájáról? Néha úgy tűnik, mintha művészeink a kordivatnak hódolnának, nem törődve azzal, ami az egész közösségük számára fontos lenne. Nemrég volt száz éve annak, hogy Apponyi Albert elmondta a huszadik századi magyar történelem egyik legfontosabb beszédét. Vajon miért nem jutott eszébe senkinek egy feszült, kemény politikai thrillert készíteni erről a történetről? A király beszéde című Oscar-díjas filmért rajongtunk, miért ne működhetne egy hasonló magyar alkotás? Témáink a lábainknál hevernek, mégsem nyúlunk értük.
Csoóri Sándor azt írta, hogy a mohácsi vészig nem volt magyar nyelvű irodalom, a nagy megrázkódtatás azonban magunk felé fordított minket, és Janus Pannonius egyetemes latinjából átléptünk a fájdalom és a fenyegetettség anyanyelvébe. A tragikus fordulat tehát megtermékenyítő lehet. Legyünk hát önazonosak, mert csak akkor alkothatunk nagyot, a kultúrát pedig ne letudandó, hanem egy örök feladatnak tekintsük. Legyen a mindennapjaink szerves része, mert azért van.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!