Kultúra járvány idején

Az ellenzéki politika igazán felnőhetne a hazai kultúrateremtők szintjére. Ellenkező esetben nekik nemigen adatik meg az újrakezdés lehetősége a vírusválság után.

A Városi Színházterembe a határon túlról is rendszeresen érkeznek nézők

Hol a kultúra mostanában? Barátságos meleg szobában – idézhetjük kissé átalakítva Petőfi Sándor sorait. Kulturális életünk ugyanis értelemszerűen visszahúzódott otthonainkba, hisz semmilyen rendezvényt nem lehet tartani a járvány miatt. Bizonyára lesznek, akik a kultúra végválságáról fognak lamentálni a mostani állapotok miatt. Nincs igazuk: a kultúra nem állhat le semmikor.

Most sem teszi, hanem az oktatáshoz, távmunkához hasonlóan beköltözött a családi otthonokba. Legalább mindenkinek van ideje régi könyvélményeit felidézni vagy újakkal ismerkedni. Persze nem csupán az olvasnivalók miatt lehet győztes a kultúra a vírus idején is. A színházak, múzeumok, előadóművészek kreatívabbnál kreatívabb új formákat találnak ki, hogy házhoz juttassák kincseiket.

Interneten, a közösségi oldalakon teszik közzé a videókat, kiállításokat, előadásokat. Az egyik vidéki színházban szájmaszkokat készítenek a színészek és az ott dolgozók, miközben készülnek az online premierre, egy másikban a időseknek segítenek bevásárlással, gyógyszerkiváltással. A sor folytatható, és bizonyítja, hogy a művészek nem a kultúrából, hanem a kultúráért, az emberekért akarnak élni.

A könyvkiadók is összefogtak: 15 ezer könyvet tettek hozzáférhetővé egy digitális adatbázis-felületen. A kegyetlen krízis tehát egyben lehetőség – a kultúrában is. És ez még akkor is igaz, ha a koronavírus iszonyú anyagi érvágás a színházak, múzeumok s minden kulturális szereplő esetében. Már most megkockáztatható, látván a kultúra formálóinak ötletgazdagságát, elhivatott önzetlenségét: bármikor is indul be ismét a kulturális nagyüzem a válság után, a fájdalmas tapasztalásokkal felvértezve még nagyobb eredményeket fog produkálni a magyar kultúra.

A kultúra otthonainkba költözésének lehet még egy pozitív vonzata. Intellektuális megújulást is hozhat, hisz több idő jut a dolgok alaposabb szemügyre vételére. A négy fal között az emberek nem manipulálhatóak annyira, így vége szakadhat annak a kirekesztő elitizmusnak, amelynek részeként egyesek mindig elő akarják írni másoknak, kik is azok a kultúrabarátok és mi az igazi magaskultúra. Ezért abban is bízhatunk, hogy a politikai kultúra becsülete is visszaállítható, ha van idő a szellemi elmélyülésre közügyeinkben is.

Például egyre többen jöhetnek rá arra, hogy ha a maguk által demokratikusnak mondott pártok képviselői tüntetően fittyet hánynak a lakosság érdekeire és a gyűlölködő konfrontáció szubkultúráját választják a parlamentben, a közéletben, az valójában az általuk színleg dicsőí­tett magaskultúra megcsúfolása és a kulturálatlanság piedesztálra emelése.

Olyan pártvezetők vannak köztük, akik nem tudnak se helyesen írni, se helyesen gondolkodni. Akik teljhatalom helyett tejhatalmat írnak, amikor dühödten támadják a válságot megoldani akaró kormányt. Vagy egy olyan – a magának tényleg teljhatalmat adó – főpolgármester, aki nem tudja, mi a különbség a Nemzeti Mú­zeum és a Nemzeti Galéria között, és a programjának mindössze három pontjában említi meg a kultúra szót. Vajon milyen támaszai lehetnek ők a kultúrának? Talán érthető ezek után, miért dívik a köreikben az a politizálási stílus, amely vitát, érveket nem ismer, csak kijelentő módban tett sértegetéseket, rágalmakat.

Az ellenzéki politika igazán felnőhetne a hazai kultúrateremtők szintjére. Ellenkező esetben nekik nemigen adatik meg az újrakezdés lehetősége a vírusválság után. A veszélyhelyzet meghosszabbításának elutasításával az általuk elárult emberek vonják meg majd tőlük még azt a kevés bizalmat is, amit eddig adtak nekik.