A Magyar Péter-jelenség lényege nem az, hogy a kormánypárti újságírók mit írnak róla. Még csak az sem, hogy mit nem írnak meg róla az ellenzékiek. A Magyar Péter-jelenség lényege pusztán annyi, hogy a választásig hátralévő időben a rajongótábor egy része felismeri-e, hogy Péter gyakorló elmebeteg vagy maradnak annál a szellemes megoldásnál, hogy O1G. Ez utóbbi nézőpontból könnyen meglehet, hogy tényleg aranyos és szerethető a kismester.

Félreértés ne essék: Magyar Péternek egyelőre mindent elnéznek a követői, miközben naponta ledob egy-egy csinos közéleti atombombát. Most nem sorolom fel, hogy az elmúlt hónapokban mit művelt, legyen elég csak arra emlékeztetni, hogy a minap lazán ráfutott a Magyar Hang által telepített taposóaknára. Eszerint ugye Aszad elűzött szír elnök már itt van Pesten, a karmelitában brassói aprópecsenyét vacsorázott Orbánnal, közpénzből felöltöztették egy plázában, és valaki azt is észrevette Lukács Csabáék professzionális műhelyében, hogy besörözött a népligeti metróban, holott az alaviták viszonylag ritkán tesznek ilyet.

Ha Magyar Péter nem önjáró, makacs, ostoba amatőr, akkor úgynevezett szakértőkkel is tanácskozhatott volna a kialakult helyzetről. A szakértőket, munkatársakat persze – hadd segítsek – nem a zsarnok szolgálata élteti, hanem a különféle események elemzése. Ha pedig az ember nem szánalmas amatőr, akkor nem reagál milliók szeme láttára kamuhírekre. Hanem például kivár egy órácskát, amíg Lukács Csa­báék végre rájönnek, hogy merő véletlenségből 2012-es fotót fényképeztek ma reggel, valamint szépen elnézést kérnek sajtótörténeti leégésükért. Csakhogy Magyar Péter úgy szocializálódott, hogy mielőtt fogcsikorgatva belefojt mindenkit a Tiszába, gyorsan felböki azért a hírt a Facebook-oldalára. Hiszen – és itt következik fő tévedése – mindegy, hogy mit, csak írjanak róla, és mindegy, hogy éppen lepleződik a hazugsága, szerinte úgy sincs semminek következménye.

Amikor kezdő politikusoknak szoktam előadást tartani, az első kommunikációs lecke mindig ez: ne hidd, hogy ha elszúrtad, megúszod. Lehet, hogy nem süllyedsz el azonnal, de a fekete foltot már megkaptad, mint Billy Bones kapitány a Kincses szigetben. Aztán újra és újra hibázol, egyre többet, egyre nagyobbakat, de közben persze nem korrigálsz, mert elbíztad magad. Folyamatosan csak kábítasz, de nem adsz semmit, szitkozódsz, viszont nem építkezel. Ennek a vége a bukás, a végső elmerülés. Aki suttyó módon toporzékol, miközben abban bízik, hogy az emberek semmit nem unnak meg, semmin nem látnak át és nem ábrándulnak ki végleg, alaposan téved. Igen, a választó lassan tanul, elismerem. De más dolog a kormányzás, és megint más a legócskább demagógiával uszítani.

Aki kamuhíreket terjeszt, veszélybe sodorja a saját honfitársait (igen, hiszen azt terjeszti bőszen, hogy bármi közünk volna Aszadhoz, miközben persze nem, csak minden iszlamistával mégsem közölhetjük egyenként a valóságot), annak egyszerűen semmi köze a valósághoz, az ország valódi problémáihoz.

Más szóval, a végső pillanatban talán nem is az a kérdés, hogy éppen ki a jobboldali és ki a baloldali. Még csak az sem, hogy The Man csonttörő harcos-e vagy ingatag jellem. És momentán annak sincs döntő jelentősége, hogy tényleg asszonyt ver a politikus vagy szegényt csak ezzel vádolják. A lényeg: az összhatás. Végső számadás a felgyülemlett mocsokkal, amellyel az amatőr politikus már idejekorán elborította magát és másokat. Ebbe tehát csak belebukni lehet, minden másra ott vannak az uniós képviselőktől visszakunyerált ezer eurók.