Hadja Lahbib nem színész. Ő az EU válságkezelési biztosa, feltehetően elképesztően jó a szakmájában, láthatóan gyorsan reagál a páneurópai szervezet minden válságra és hatékonyan elhárítja a bajt. A belga újságíróból külügyminiszterré, majd uniós biztossá emelkedett Lahbib vicceskedő reklámfilmen mutatta be, mit kell magunknál tartanunk, ha bekövetkezne a baj, a meg nem határozott, de egyértelműen háborús veszedelem. Lahbib végig mosolyog, szándékosan kétbalkezesnek tetteti magát, láthatóan kineveti a veszélyt.
De mégiscsak arról van szó, hogy egy központilag készített filmmel, valamint a sokkal kevésbé szórakoztató politikai nyilatkozatokkal elkezdték a lakosság felkészítését a borzalomra. A huszonhét tagállam összes polgárát felszólítják a 72 órás túléléshez szükséges egységcsomag elkészítésére, vagyis lehetséges, hogy arra szükség is lesz. Nem lesz áram. Nem lesz internet. Nem lesz kártyás fizetés. Ez a mai korban a kőkorszakhoz való visszatérés, egyetlen pillanat alatt.
Ez pedig egy önbeteljesítő jóslat. Lahbib mosolya valójában a koponya vigyora. A rettegő lakossággal nagyon könnyű bánni, hiszen felismeri, hogy baj van, hatalmas a veszély, és az állam képtelen megvédeni saját polgárait. A könnyednek hazudott reklámfilm valójában csak egy újabb eszköz arra, hogy az európaiaknak eladják a háborút. Mert abba annyi pénzt belefektettek, hogy képtelenség belőle kifarolni.
A valóság senkit se érdekel, legalábbis itt, a gazdag Európában, miszerint igenis lehetséges befejezni a vérontást, ha nem tolják a biciklit, az bizony el fog dőlni, s nem moccan. A világ leggazdagabb és legboldogabb szeletében harsogva verik a tamtamdobot, mert ez az egyetlen lehetőségük arra, hogy a király kirívó meztelenségét elhazudják. Az érintett tagállami és uniós vezetők mindenféle irányításra képtelenek, belegabalyodtak saját üzelmeik hálójába, a háború lett az egyetlen igazi ügy. Az európaiság fokmérője.
Nem volt olyan régen, mások is tanítgatták a lakosságot a rettegésre. A szovjetek és az amerikaiak atomháborús hisztériája fél évszázadon át tartott, alapvetően határozva meg két-három nemzedék mindennapjait. A britek a hetvenes évek közepétől dolgoztak egy olyan anyagon, amellyel a lakosságot felkészítik az atomháborúra. Miként kell a házakban atombunkert kialakítani, hogyan kell a holttesteket elkülöníteni, feltölteni a kádat vízzel, leszerelni a vécélehúzót, nehogy elpazaroljuk a drága ivóvizet. Rádiós hangjátékok, filmek, könyvek tömege segített a hangulatkeltésben. Nagy-Britannia a nyolcvanas évek elején egyetlen remegő kocsonya volt, amely várta az elkerülhetetlen atomcsapást.
Erre szakirodalom is létezik, miként kell megdolgozni az országok lakosságát, hogy igazságosnak, sőt elkerülhetetlennek tekintsék a háborút. Ezen az úton halad minden világok legjobbika, az Európai Bizottság által összefogott öreg kontinens 2025-ben. A bizottság nem hisz a diplomáciában, az alternatív megoldásokban, a béke felé való törekvésben, csakis a harcban, a fegyverek küldésében, valamint sajtótájékoztatókon való dörgedelmek ismételgetésében. Mert abban bízik, hogy a veszni látszó befektetés végül csak visszajön, kamatostul, hiszen egykoron ebben állapodtak meg. Ezért pedig az ő szemükben néhány százezer ember halála nem különösebben súlyos ár. Amolyan járulékos veszteség, a profitért kicsengetett apró. A politikai túlélés záloga.
De a valóság mindig felülírja a terveket. „Míg sürgött irtózva, serénykedett a dolgos népek megdöbbent zöme, kisült a vetés, kigyúlt a város, kicsordult a nap lángos özöne.”
